Temetési beszéd v. Pataky
József felett
Textus: Róm 14,7-8; 2Tim 4,6-8
Gyászoló család, megszomorodott
szívű testvéreim, végtisztességet tevő gyülekezet!
Alig léptünk át az új év kapuján, s máris szomorú kötelesség szólított egybe bennünket végső búcsúvételre és tiszteletadásra.
Átérezve a család fájdalmát, mélységes gyászát, veszteségét, mi, akik itt vagyunk, őszinte együttérzéssel és részvéttel állunk meg e koporsó mellett, amelyben egy szerető szívű férj, édesapa, nagyapa, testvér, sógor, rokon, jó barát, nemzetes társ, hittestvér, felebarát, egy tiszteletben álló közéleti ember fekszik.
Áprily Lajos költő sorait idézve:
„Egy-egy kéz, drága kéz,
mindegyre elereszt,
mindennap vereség,
mindennap új kereszt.
…
Szem mögött, szó mögött
gondárnyék feketül.
És mégis – ne remegj:
lélek van teveled,
nem maradsz egyedül.”
(Biztató vers magányosságtól irtózó léleknek).
Sütő András író gondolatait idézve: „Szép csendesen ereszkedünk alá, mint a harangóra súlya. Mind közelebb a földhöz, azután kopp! – megérkeztünk, s nincs kéz, amely az órát még egyszer felhúzná.“
Akarva-akaratlan tudomásul kell vennünk, hogy a kiszabott esztendők leteltek, és neki útra kellett kelnie, el kellett mennie azon az úton, amelyen minden földi halandó elmegy. (Józs 23,14) Szenvedő Jóbbal fogalmazva: „Mert a kiszabott esztendők letelnek, és én útra kelek és nem térek vissza. Lelkem meghanyatlott, napjaim elfogynak, vár rám a sír.” (16,22-23)
Nem tudom, hogy mi fáj jobban: megállni most e koporsó mellett, vagy naponta leülni ahhoz az asztalhoz, ahol annyi közösen eltöltött év után, egy hely üresen maradt.
A költő így vall a végső búcsúzásról:
„Valaki elment, itt hagyott
Erdőt, mezőt, fényt, illatot,
A kertet, ahol ültetett...
Valaki elment, de hová?
A kilincsen ott a kéz nyoma,
A szirom lehull hangtalan,
Ki visszajön, még hangja van,
Ha megérkezik, bekopog,
Fejével biccent – itt vagyok –,
Valaki elment, messze jár...,
S nincs sehol, nincs sehol.”
(Zsadányi Lajos)
Egy másik költő versével egészíteném ki az elmondottakat:
„Ne sirass a fejfámnál állva!
Nem vagyok ott,
Nem alszom.
Ezernyi fúvó szél vagyok.
A hó gyémántragyogása vagyok.
Az érett magba zárt napsugár vagyok.
Őszi eső vagyok.
Ha nyugodt reggel felébredsz,
Az égre kelő madarak
Fürge szárnycsapása vagyok.
A csillagok éji fénye vagyok.
Ne sirass a fejfámnál állva!
Nem vagyok ott,
Nem alszom.”
(Mary Frye)
Az elmúlás sokszor elviselhetetlennek tűnő fájdalmát próbálják a költők is enyhíteni, tompítani, emberileg elviselhetőbbé tenni verseik által, kisebb-nagyobb nyelvi leleménnyel, én mégis úgy érzem, hogy verseik legtöbbször bizonytalanságban hagynak bennünket, csak a fájdalmas tényt közlik, de nem tudnak igazán megnyugtatni, nem tudnak megvigasztalni.
Valljuk be, Testvéreim, hogy Isten nélkül, hit nélkül nincs mit kezdeni az elmúlással, földi halandóságunkkal és végességünkkel. Csak a hit képes kiszabadítani bennünket végességünk korlátjai közül. Csak hittel vagyunk képesek legyőzni a halál legyőzhetetlennek vélt hatalmát. Csak a hit nyilával találhatjuk el a halál egyetlen sebezhető pontját, Achilles-sarkát. Értsük meg végre, hogy Isten nélkül nincs értelme az életnek, mert nincs végső célja. Isten nélkül földi életünk olyan zsákutca, amely nem vezet sehová. Isten nélkül „lefelé visz minden út”, a végső megsemmisülésbe.
Mennyivel biztatóbban csengnek a Szentírás szavai: „...akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk” azaz: Isten egyik kezéből átvesz a másikba, de akkor is, ott is az övéi vagyunk!
Míg a tudomány csak annyit állít, hogy: „semmi sem vész el, csak átalakul”, addig a hit így biztat: „a por visszatér a földbe, olyan lesz, mint volt, a lélek pedig visszatér Istenhez, aki adta. (Préd 12,7). „A föld elnyeli testünket, az Ég felöleli lelkünket.”
Az Istenbe vetett hit nemcsak földi életünk irányítója kell legyen, hanem túl kell mutasson ezen, és meg kell ajándékozzon az örök élet hitével is. Meg kell szabadítson végességünk nyomasztó érzésétől, és hozzá kell járuljon egy földi életünkön túlmutató reménység felismeréséhez. Szenvedő Jóbbal fogalmazva: „...ha a sírgödröt kell atyámnak neveznem... hol van akkor az én reménységem? Ki láthat itt reménysugárt?” (17, 14-15)
A keresztény tanítást elfogadó ember a költővel, Tompa Mihállyal így reménykedik:
„A hűségnek nem veszhet el jutalma,
S szívnek, kit a sors összevissza-zúz;
Pálmánkért a hit menny felé utalva:
Nem lenne csak sírunkig kalauz?
A vágy jobbat lel, mert jobbat keres;”
Talán helyesebb így: A hit jobbat lel, mert jobbat remél!
Életünk nem lehet csak néhány évtized szakadatlan küzdelme, harca a létfenntartásért, s aztán egyszeriben mindennek vége, mintha sosem lettünk volna. Az ember, Isten gyermeke többet érdemel annyi küzdelem, erőfeszítés, életáldozat után, ezért vágyik joggal jobbra és többre.
„Mert közülünk senki sem él önmagának...” - állapítja meg Pál apostol.
Távozó, immáron csak néhai v. Pataky József hittestvérünk megértette az élet törvényét. Megértette, hogy aki másokért él, annak – jelképesen szólva – nagyobb lánggal kell égnie/élnie, nagyobb erőfeszítéseket, áldozatokat kell hoznia, mintha csak önmagáért, szűk családjáért élne. Aki övéi mellett, közösségéért, népéért, nemzetéért is él, az nem élhet és nem éghet takaréklángon”. Mert élni bizony sokféleképpen lehet:
Lehet tengődni egyik napról a másikra, lehet rögtönözni az életet, lehet az erőnkkel takarékoskodni, fukarkodni, lehet céltalanul bolyongani, rá lehet bízni életünk alakulását a vak véletlenekre, de aki hasznára, javára, előmenetelére akar lenni közösségének, annak komoly céljai kell legyenek, és az élet minden percét arra kell felhasználnia, amire Istentől kapta.
Van egy igen figyelemre méltó emberi felismerés, mely így hangzik: „Az életet nem években, hanem megvalósításokban mérjük.” Az életünket nem a hossza, hanem a tartalma, a gyümölcse teszi értékessé. Az, aki nem ismeri fel az élet értelmét, a létezés célját, az alkotás örömét földi élete bármilyen hosszú is legyen, örökkévaló értékekben, maradandó tartalomban keveset mondhat magáénak. S az is igaz, hogy a szép, tartalmas, alkotásokban gazdag, Istenben bízó élet a legjobb felkészülés a halálra. A halált kegyetlennek tartjuk, de a legnagyobb ösztönzőnk arra, hogy maradandót alkossunk, hogy ne tűnjünk el nyomtalanul.
„... mert ha élünk, az Úrnak élünk, ...” – folytatja Pál apostol.
Mit jelent az Úrnak élni?
Nem a földi örömökről lemondó, önsanyargató, aszketikus életformát.
Nem a realitásoktól, a földi valóságtól elforduló életszemléletet és életvitelt, hanem sokkal inkább felismerni, megérteni, miért is érdemes valójában élni, dolgozni és áldozatot hozni. Miért érdemes akár meghalni is!
Az Úrnak élni, nem jelent mást, mint elfordulni az öncélú, önös, csak magamat szeretem életformától, és isteni parancsként fogadni el és élni meg a másokért élés belső parancsát.
Az Úrnak élni nem lehet másként, mint naponta fáradozni, verejtékezni, küzdeni nemes, tiszta célokért, felebarátainkért, embertársainkért, Isten országáért. Cselekedetekben, alkotásokban, emberségben, szeretetben mutatni meg hitünket!
Távozó testvérünk élete azt igazolja, hogy nem önmagának élt. Minden törekvése arra irányult, hogy hasznára, javára, előmenetelére legyen övéinek és közösségének. Ezért küzdött lankadatlanul, példát állítva elénk.
Ezután nélküle kell küzdjetek/küzdjünk, nélküle kell helyt álljunk az életben, de példája mindig kötelezni, biztatni és bátorítani fog.
Hadd tekintsük át utoljára, még egyszer, röviden, vázlatosan, dióhéjban, földi pályafutását: (az életrajz következik) Ámen.
Józsa István Lajos
tordai unitárius lelkész
