a tordai csatában súlyosan megsebesült és a bonchidai
Bánffy-kastélyban levő hadikórházban
1944. őszén meghalt 109 honvéd emlékére:
Bonchidán, a helybeli református temetőben 2008.
szeptember 13-án, a tordai csata kezdetének 64. évfordulóján került sor
a tordai csatában
súlyosan 
megsebesült
és a bonchidai Bánffy-kastélyban levő ideiglenes hadikórházban 1944. őszén
meghalt 109 honvéd
emlékére állított emlékmű avatóünnepségére.
A kezdeményező Tordai Honvéd Hagyományőrző
Bizottság (THHB) elnöke,
v.
Pataky József elmondása szerint a 109 név közül 89 név ismert, 20 ismeretlen.
Szeptember 13-án a bonchidai kórházban elhunyt hősöknek állítottak maradandó
emlékművet, s ezáltal megadták a hősöket megillető végtisztességet.
Márton János bonchidai
református lelkész mondta el először köszöntőjét az egybegyűlteknek, majd v. Pataky József, a Tordai
Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnöke mondott beszédet. Szakács János volt helybeli lakos a
bonchidai hadieseményeket ismertette. Ezután dr. v. Cech Vilmos méltatta a tordai csata
hőseinek érdemeit, egyúttal tolmácsolta Horváth Lajos, a Honvédelmi
Minisztérium Hadisírgondozó Irodája vezetőjének tiszteletét a hősök sírja
felett emlékezőknek. Ezután v.
Kocsis László mondta el ünnepi beszédét, melynek végén elszavalta Gellért
Sándor „Tornácküszöbön”
című versét. Barabás János Magyarország frissen kinevezett kolozsvári konzulja
szintén szólt a jelenlévőkhöz. Vitéz Pataky József felolvasott dr. Holló József altábornagy, a
Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatójának leveléből egy részt, majd pedig
köszönő oklevelet adott át a jelenlévő támogatóknak.
Közben
Márton Ágnes elszavalta
Dsida Jenő „Az utolsó miatyánk”, Márton Anna pedig Bartalis
János „Ó, oly mindegy” című versét, és szerepelt a bonchidai református gyermekénekkar is. Márton János
református lelkész és Szakács Endre római katolikus plébános áldotta meg és
szentelte fel az emlékművet. Sándor Mátyás alezredes, a Magyar Köztársaság
Bukarestben szolgálatot teljesítő légügyi attaséja, az intézmények képviselői,
a jelenlévő hozzátartozók és helybeliek koszorút és virágot helyeztek el.
Az
eseményről Frigyesy Ágnes tudósított.
Márton János bonchidai református lelkész:
„Köszöntő
beszédemben szeretném megköszönni mindazoknak, akik eljöttek, hogy velünk
együtt ünnepelnek, és azok segítségét is, akik hozzájárultak, hogy ez az ünnepi
alkalom mindannyiunk számára ünnepélyessé váljék – még ha nem is tudtak
személyesen eljönni.
Úgy
érzem, hogy ez az emlékmű, ami itt a hátam mögött van, egy emlékeztető
mindannyiunk számára. Azokra emlékeztet minket, akik talán otthont kerestek, de
itt, e földi életben azt nem találták meg, csak a maradandó otthont: az Isten
országát. 
Ebben az értékevesztett világban, amikor annyi minden
elértéktelenedik, nekem nagyon nehéz hazaszeretetről, hazáról beszélni. De ha a
múltra emlékezünk, akkor szólnunk kell azokról, akik számára ez fontos volt, és
akik életüket is tudták áldozni a hazáért, a közösségért és a felebarátaikért.
Abban a világban, amikor annyi békétlenség, feszültség volt, életük árán is
védték ezeket az értékeket.
Emlékeztet
bennünket ez a hátam mögött lévő emlékmű a jelenre is. Úgy érzem, hogy
bűnbánattal kell megállnunk, mert annyi mindent elfelejtünk. Tudom, hogy az
emberi élettel jár a felejtés is, de mi gyakran elfeledkeztünk azokról, akik
annyi mindent tettek azért, hogy a jelenben, a mai napon is – közösen románok
és magyarok is – együtt tudjuk emlékezni békességben és egyetértésben.
És
emlékeztet bennünket ez az emlékmű a jövőre is. Ha bűnbánattal kell ma
megállnunk, mert annyi mindenről elfeledkeztünk, és annyi emberről
elfeledkeztünk, akkor úgy érzem, ha a jövőre tekintünk, akkor a jövő nemzedékre
is nézünk, és támogatnunk kell őket abban, hogy a felebarátság, közösség nekik
is fontossá váljék.
Mert
ha valakik egykor életüket áldozták a hazájukért, akkor nekünk – ha tőlünk ezt
nem is követeli meg az Isten – legalább felebarátainkért, közösségünkért,
amennyire tőlünk telik áldozatot kell tudnunk hozni. Azaz ne csak önös
érdekünknek éljünk, hanem a jövendőnek is, a jövendő nemzedéknek! Mert »nincsen
nekünk itt maradandó városunk, ha nem a jövendőt keressük«, mondja a
zsidókhoz írott levélnek az írója. És én hiszem, hogy ez így van.
Hát
keressük együtt – idősek, fiatalok –, de úgy, hogy közben emlékezzünk meg
azokról, akik életüket adták ezért a jövendőért!”
v. Pataky József, a THHB elnöke:
„Mint a Tordai
Hagyományőrző Bizottság elnöke szeretném megosztani gondolataimat önökkel.
Hölgyeim és uraim!
Tisztelt jelenlevők! Nemzetes rendtársaim!
A Tordai Honvéd Hagyományőrző
Bizottság nevében szeretettel és tisztelettel köszöntöm az erdélyi magyar
közösséget és képviselőit, az anyaországból érkezetteket, a történelmi Vitézi
Rend tagjait, valamint az itt összegyűlt tisztelettevőket.
Nem ünnepelni jöttünk ide, hanem kegyelettételre,
adósságot törleszteni azokkal szemben, akik a magyar történelem vérzivatarában
is kötelességüknek tekintették a katonai esküjükben foglaltakat, és a hazáért 
mindhalálig kitartva, a legtöbbet, életüket is odaadták.
Jelenlétünk közvetlen célja az emlékoszlop-avatás.
A Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság nem véletlenül
választotta ezt a napot, szeptember 13-át avatási nappá. Nevezetes nap ez,
ugyanis ma pontosan 64 éve annak, hogy elkezdődött a tordai csata. Az Aranyos
folyó jobb oldalán megjelentek az ezrednagyságú szovjet egységek, leadták első
lövéseiket a honvédség védőállásaira. 26 napon át tartott ez az iszonyú csata,
a véres ütközetek. 1944. szeptember 12-én kapott parancsot a 25-ös
gyaloghadosztály a tordai védőállás megszállására 25 km-es kiterjedésben, Torda
és Gerendkeresztúr között. A súlypont Tordánál és Egerbegynél volt. A súlyos
harcok során több mint 2.500 magyar katona halt hősi halált. Csak egyetlen
napon, szeptember 22-én az óriási fölényben lévő szovjet-román seregekkel
vívott harcokban több mint ezer honvéd esett el.
Sikerült a támadást visszaverni, Torda város elfoglalását
megakadályozni. A magyar hadtörténelem az észak-erdélyi 25-ös gyaloghadosztály
tordai csatában tanúsított helytállását úgy tarja számon, mint a honvédség II.
világháborús legszebb fegyvertényét.
A fent említett
harci cselekmények ismeretében érthető, hogy nagyon sokan súlyosan
megsebesültek, akiket a kolozsvári katonai kórházba és a Bonchidán lévő
Bánffy-kastélyba, a 25-ös tábori kórházba szállítottak.
A Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság hosszú kutatómunka
után számszerű tényeket tud felmutatni.
A kolozsvári házsongárdi katonai temetőben 251 honvéd van
eltemetve, 221 neve ismert, 30-é ismeretlen. Itt Bonchidán 109 honvéd sírja
van, akik a Bánffy-kastélyban lévő 25-ös hadikórházban haltak meg. A 109 honvéd
közül 89 neve ismert – a táblán olvasható –, és 20-é ismeretlen. Most ezeknek a
hősöknek állítunk maradandó emléket, megadva nekik az őket megillető
végtisztességet, tudván, hogy aki nem emlékezik, az felejt, és aki felejt,
annak nincs jövője!
A bonchidai kutatásaink során nagy segítségünkre szolgált
Szakács János volt bonchidai lakos helytörténeti leírása, amely fontos, hiteles
adatokat, ismereteket tartalmaz.
Fontosak voltak még Bálint József nyugalmazott, volt
bonchidai református lelkész úr feljegyzései is. Meg kell említenem, hogy az ő
szolgálati ideje alatt a bonchidai református egyházközség ezt a katonai
temetőrészt körülkerítette drótkerítéssel. Sajnos, semmi sem maradt belőle. A
vasból készült kereszteket is elvitték, mindössze ez a három sírkő maradt. Ez
szomorú.
Kérjük az Isten segítségét, hogy ne bántsák honvédeink
emlékét, emlékműveinket!
A Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság tagjai értenek az
intő szavakból. 8 év leforgása alatt lelkiismeretes, felelősségteljes feltáró
munka után sikerült több mint 1.600 hősi halott, hadifogoly eltemetési helyét –
sokat név szerint is – azonosítani.
Örömünkre szolgál, hogy a mai eseményhez hasonlóan,
melynek szemtanúi lehetünk, számos helységben több mint 30 emlékoszlopot,
kopjafát, emléktáblát, sírkertet tudtunk létrehozni.
A mai emlékoszlop nem az utolsó. Még ez év őszén
következik a Tordaszentlászlón, Krasznán állítandó emlékhelyek avatása.
Köszönhető ez vitéz Boldizsár Zeyk Imre, valamint vitéz
Kocsis László rendtársaimnak, akik nagy odaadással, felelősségtudattal
munkálkodnak e téren.
Igaz, ez csak ott lehetséges, ahol megértő, lelkes,
áldozatkész, a múltat tisztelő támogatókra találunk. Úgy, ahogy ez
Torockószentgyörgyön, Harasztoson, Magyarszováton, Kolozson volt, és így
tovább.
Emlékezésemet nem fejezhetem be anélkül, hogy a Tordai
Honvéd Hagyományőrző Bizottság és a magam nevében hálás szívvel meg ne
köszönjem az állami szerveknek, alapítványoknak, civil szervezeteknek,
magánszemélyeknek az anyagi és erkölcsi támogatást. Eddig elért eredményeink az
összefogásnak és az egyetértésnek köszönhetőek.
Köszönet illeti mindazokat, akik fáradságot, időt nem
kímélve jelen vannak ezen a méltóságteljes emlékoszlop-avatáson, szerepeltek,
szóltak, vagy a szervezésben vettek részt. Köszönetet mondok azoknak is, akik a
kegyelet virágait hozták el az emlékhely talapzatára.
Döbrentei Kornél soraival zárom beszédemet, amik a tordai
honvéd sírkertben lévő egyik fehér márványtáblára vannak bevésve:
|
|
»Adassék tisztelet a honvédő
katonáknak, testük eleven torlaszát állították
gátnak: a ránk zúduló vörös áradat ellenében állták Tordánál a csatát, fejtetőig
vérben; és nem haltak meg, válságos órán
előjönnek, mert utóvédként előőrsei
jövendőnknek.« |
Köszönöm jelenlétüket! Isten áldja meg önöket!”
Szakács János helytörténész, Kolozsvár:
„Katonakórház a
Szamos völgyében
1944. év augusztus
20-án megindult a Iasi-Chisinau-i szovjet offenzíva, és darabokra szaggatta a
román hadsereg 3. és 4. arcvonalát. Az Ukrán Front harckocsijai befejezték a
román 3. hadsereg körülzárását.
Ekkor Mihály király
rádión keresztül a román csapatoknak a harc feladására adott parancsot. A
kiugrást nagyon jól megszervezték. A román fasiszta érzelmű vezetőket
letartóztatták, és augusztus 23-án az oroszok besétáltak Bukarestbe.
Románia átállását
Magyarország nem követte. Szeptember 5-én a magyar csapatok átlépték a román
határt, és így kinyilvánították, hogy Magyarország kitart Németország mellett.
Románia átállása után
a szovjet haderő a Dél-Keleti-Kárpátokban 1944. augusztus 26-án átlépte a
magyar határt.
Mi
is történt ez időben Kelet-Magyarországon?
Az 1944. évi
hadműveletek: A tervezett dél-erdélyi hadműveletet közvetlenül irányító magyar
2. magyar hadsereg parancsnokságát Kolozsvár mellett vonták össze. A 25.
gyaloghadosztály vezetőségének törzsszállását Bonchidán rendezték be.
A német
Wöhler-hadseregcsoport visszavonulása
A 8.
SS-lovashadosztály Válaszúttól négy kilométerre helyezkedett el,
valamint a szomszédos Alsózsuknál reteszállásokat létesített, amelyek
több szovjet és román támadásokat is felfogtak. A német 8. páncélos felderítő
osztály Bonchida körzetében heves harcokat vívott annak érdekében, hogy
az SS-lovashadsereg visszavonulását fedezze. Ez időben a bonchidai
katonakórházat egy német SS-alakulat őrizte.
A kiugrási kísérlet
és a nyilas hatalomátvétel
A magyar kiugrás
előkészítésének feladata nem volt elkerülhető. A Honvéd Vezérkar főnöke dálnoki
Veress Lajos vezérezredes és Horthy kormányzó október 14-én reggel határozták
el a fegyverszünet bejelentését. »Fegyverszünetet kötöttünk«, hangzott el a
Kormányzó nyilatkozatában. Kijelentette, hogy Magyarország elvesztette a
háborút, ezért kér fegyverszünetet.
A Kormány lemondott,
és Szálasi Ferenc 1944. október 16-án megalakította a Nemzeti Összefogás
Kormányát. Ugyanekkor a német követ, Veesenmayer, becsületszavát adta
Horthynak, hogy visszakapja a letartóztatott kisebbik fiát. A másik fia, Horthy
István kormányzóhelyettes 1942. augusztusában a keleti fronton
repülőszerencsétlenséget szenvedett.
Ezért megállapítható,
hogy 1944 őszéig Magyarországon még nem volt fasizmus. De az állandóan jobbra
forduló konzervatív-liberális államrend uralkodott az országban. Szálasi Ferenc
önmagát nemzetiszocialista diktátornak nevezte.
Két előző eset
története
Egy
helytörténet nem lehet teljes az 1940-es magyar bevonulás eseményeinek
ismertetésével.
Fontos dátum volt
1918. december 26-a, amikor is Bonchidára bevonult a román hadsereg, és
megszűnt a magyar fennhatóság a községben. De fontos dátum lehetett 1940.
október 10. is, amikor a magyar honvédség katonái voltak az áldozatok, akiket
az időben ugyancsak a református temetőben hantoltak el. A kolozsvári állami
levéltárban a következők feljegyezve:
»Juhász Sándor
gyalogos honvéd, születésének éve és lakcíme: Kunmadaras, 34 éves fiatalember.
Halálának oka: merénylet. Anyja neve: Oláh Eszter. Eltemették: Apostol Elek és
Kassar Géza.«
Ezek után egy levelet küldtem Juhász Sándor
címére, Kunmadarasra. Válasz jött a leányától, aki tudatta, hogy apja 1906.
július 29-én született Tiszaderzsen, és amint később megtudta, Bonchidán halt
meg 1940-ben. Az eset úgy történt, hogy a Bonchidán levő csendőrőrs udvarán
robbanás történt. Mindenki meg volt rémülve, és egy magyar katona meghalt. Nem
volt senki megvádolva a szerencsétlenség miatt.
Egy másik eset. A magyar katona neve Tóth
Imre. Született 1911-ben Kunmadarason. Életkora 29 év. Halálának oka:
szerencsétlenség.
A katonák egy magyar ember házában lettek
elszállásolva. Az udvarban Fodor Farkas kisiklódi illetőségű ember meg akarta
mutatni a magyar katonáknak, hogyan is történik a román katonaságnál a
fegyverkezelés, és felkapott egy puskát, célzott és meghúzta a ravaszt. A
fegyver pedig töltve volt, és szíven lőtte Tóth Imrét, aki azonnal meghalt.
Egy levelemre Tóth Imre fia, Tóth Sándor
válaszolt. Apja földművelőként dolgozott, akinek még 10 testvére is volt.
Nyájkondásként tevékenykedett szülőfalujában. Azt írta még, hogy apja földi
maradványait valamikor hazaviteti, de addig is a Jóistenre bízza, hogy az
utókor megőrzi az ő drága emlékét.
A világháborúkban
elesett bonchidai katonahősök
Az I.
világháborúban elestek:
Barabás Ferenc (1891),
Enyedi József (1896), Demény Márton (1882), Kallós József (1881), Szász József
(1880), Székely János (1905), Tóth Ferenc (1885).
A II.
világháborúban elestek:
Balogh István (1919),
Balogh János (1914), Demény András (1914), Enyedi Márton (1922), Kallós György
(1899), Kosztin Sándor (1926), Miklós Márton (1904), Szakács Sándor (1919),
Tóth József (1903), Tóth Mihály (1921).
Megemlíthetők még,
hogy az I. világháborúban elesett bonchidai román nemzetiségű katonák adatai,
akiket az időben a haza védelmére mozgósítottak. Manapság a helyi ortodox
templom előtti téren 16 elesett román nemzetiségű katona adatait közölték.
A bonchidai
katonakórházról
Korábban
a bonchidai kórház a keleti hadszíntéren volt, és 1944-ben határozták el a
Kórház Erdélybe való áthelyezését. A bonchidai honvédtemetőben a temetkezések
1944 szeptemberében kezdődtek meg. Összesen 109 katonasírhely van a temetőben,
melyek közül 57 ismert személy, akik a katonakórházban hunytak el. Minden
katona temetésénél keresztet állítottak a sír elé, melyen felírták az elhalt
személy adatait. A háború utáni években megállapították, hogy a
tölgyfakeresztek kezdenek eltűnni, melyeket a közelben lakók szedték ki, és
tűzifaként elégették. Ekkor Póka Márton úr, a helyi református egyház
presbitere lemásolta a még létező keresztek adatait.
Később Bálint
tiszteletes úr kezdeményezésére a község reformátusai saját költségükön kerítést
tettek a sírhantok köré, de a kerítést ellopták a helybeliek.
A háború utáni években
kezdtek megjelenni a Bonchidán elesett katonák hozzátartozói, akik
információikat a Magyar Vöröskereszttől szerezték be. Két katona földi
maradványait 
exhumálták,
és hazaszállították szülőföldjükre. Más három katonának az utódok sírkövet
emeltek, melyek még 1998-ban megvoltak, de a vaskereszt eltűnt időközben.
A többi sírhantot
belepte a fű, és csupán egy-egy kis dombocska sejteti, hogy ott egy sírhant
van. Senki nem emlékezik meg róluk. Az utókor teljesen elfeledte áldozatukat,
melyet hazájuk érdekében hoztak az időben.
Az utolsó temetés
1944. október 9-én történhetett meg. A katonakórházat ekkor kiürítették, és a
beteg katonákat más irány felé szállították.
Legyen világos! A
magyar és német csapatokat nem űzték ki a községből a bevonuló csapatok, mert
azok az előző napon kivonultak Bonchidáról.
Egy sebesült katona
vallomása
Nemrég
megtudtam Márton János református tiszteletes úrtól, hogy nem messze él ma is
ember, aki az időben sebesültként a bonchidai kórházban volt elszállásolva.
1997. év november 16-án meglátogattam a volt sebesült katonát
Csicsómihályfalván (Ciceu-Mihăieşti str. Dejului nr. 3.)
Elmondta, hogy a
háború éveiben hadköteles volt Mezőcsánon, valahol Torda környékén, és lövés
érte őt az oldalán 1944. október 1-jén. A következő napon érkezett a bonchidai
katona kórházba, ahol megoperálták, de csak morfiummal altatták el, ami azonban
szívének okozott betegséget.
Bonchidáról a
sebesülteket október 19-én vitték el Dés város irányába, ahol 4 napot töltött,
de onnan megszökött, és hazament Csicsómihályfalvára.
Elmondta, hogy ekkor a
bonchidai Bánffy-kastély még nem volt felgyújtva, és nem is tudta, hogy a
helyszínen német katonák is tartózkodnak. Az orvosok, akik kezelték és a
személyzet is, mind magyar volt. Nagyon csodálkozott azon, hogy – mint később
hallotta – a kastélyt a kivonuló németek gyújtották volna fel.
A bonchidai
Bánffy-kastély felgyújtása 1944. október 13-án történt, állítólag a kivonuló
német katonák által.
Egy korabeli
történet
1944. év október 17-én
láthattam itt Bonchidán, hogy a magyar katonaság felvonulási iránya ezen a
napon megváltozott, és ellenkező irányban meneteltek a katonák.
A szomszédunkban lakó
Burgya bácsi meg is kérdezte a katonáktól: »Mi is történt a tegnap óta?« A
katonák úgy válaszoltak: »Számunkra a háború befejeződött, hisz a Kormányzó Úr
tegnapi nyilatkozatában az tűnt ki, hogy Magyarország kilépett a háborúból.«
Ez pedig nem volt
igaz, mert harmadnap már ismét az előző nap irányába meneteltek a katonák, a
tordai front irányába.
Ugyanez időben
Malinovszkij marsall, az Ukrán Front parancsnoka szeptember 24-én kijelentette,
hogy Kolozsvár előterében az erőteljes szovjet-román áttörési kísérletek
kudarcot vallottak. A szovjet csapatok Torda és Kolozsvár irányában nem voltak
képesek áttörni a magyar-német frontvonalat.
De október 8-án a
magyar hadsereg Tordánál húzódó állásai előtt csupán helyi jelentőségű harcokat
folytattak, és a következő napon kiadták a visszavonulási parancsot.
Ezzel a tordai csata
véget ért.
A második
világháborúban elesett, román nemzetiségű bonchidaiak emlékét a helység főterén
levő emlékmű közli az utókor számára, 8 személy megnevezésével.
A német katonák
sírjai Bonchidán
Még megemlíthető, hogy
helyben, a Szamos folyó melletti ház kertjében a visszavonuló németek két
katonájukat temették el, és gyászkeresztet állítottak a temetkezési helyen. Az
ott lakó román ember pedig kihantolta a német katonákat, akik így a helyi
ortodoxtemetőben lettek elhantolva.”
dr. v. Cech Vilmos, a THHB budapesti képviselője:
„Tisztelt
emlékezők! Kedves barátaim!
Mint a THHB budapesti
képviselője először is közvetítem Horváth Lajos úr, a Hadisírgondozó Iroda
vezetőjének kimentésére irányuló kérését, hogy halaszthatatlan feladata miatt
nem lehet jelen. Őszinte 
tiszteletét
küldi a hősök sírja felett emlékezőknek.
Hősi halottaink sírja
fölött állva felmerül a kérdés: hogyan tudtak ilyen hőstettet végrehajtani a
tordai csatában?
Jó, felelős
irányítással, összefogással, esküjükhöz hű, becsületes kitartással,
helytállással.
Akik az itteni
kórházba is sebesültként kerültek – sok százan voltak –, azok többsége ellátás
és továbbszállítás után tovább élt családjának, nemzetének.
Akik súlyos
sebesülésükből nem gyógyulhattak meg, a legdrágábbat, az életüket adták
másokért, értünk is.
Fejezzük ki hálánkat,
tiszteletünket sírjaik felett, és gondoljunk azokra is, akik családjukból,
közösségükből mindörökre hiányoznak.
Napjainkra vetítve:
legyen példa a hűségük hazájukhoz, esküjükhöz és önfeláldozásuk.
A jövőnket is az
összefogás, a tudás, a munka és a szolidaritás fogja meghatározni.
Legyenek példaképeink!
Isten áldja meg őket!”
„Kedves testvéreim!
Alázatos fővel állunk,
tisztességtevő gyülekezetként, megrendült szívvel a bonchidai temetőben, ott,
ahol 109 honvéd alussza örök álmát. 109 család várta, várja vissza hiába,
reménykedve édesapját, testvérét, szomszédját.
Mégis,
csodálatos dolog azt érezni, hogy Erdély földje felett nem tűnnek el
nyomtalanul a történelem süllyesztőjében. Hetenként találkozunk. Pont két hete
az ezeréves határ Gyimesi-hágójánál, múlt héten Kenderesen a Történelmi Vitézi
Rend avatásán, a kormányzó úr újratemetésének 15. évfordulóján, és most itt
Bonchidán a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság jóvoltából, ahol egy új
emlékkő nő ki a földből.
Köszönhető ez annak a
közösségnek, amely 8 évvel ezelőtt Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság néven
fölvállalta az azóta már harmincegynéhány honvédsír és tömegsír emlékhellyé
alakítását. Nemhiába, vitéz Pataky József székkapitány rendtársunk a Honvédelmi
Minisztérium Magyar Hadisírgondozásért Kitüntető Cím II. osztályú keresztjét
kapta ez év májusában.
Az elmúlt kilenc
évtized során mindig azon fáradoztak, hogy a magyarságnak nyoma ne maradjon
ezen a tájon. Úgy látszik, hogy ezek a csontok egyre inkább felszínre törnek a
földből. És a felszínre tört csontok mellett ott kell álljon az utókor alázatos
főhajtása.
Mert feltéve a
kérdést: a biztos túlerő tudatában, a háború elvesztésének szinte biztos
tudatában, fejtetőig vérben Tordánál ezek a hősök miért tartották magukat
életük árán is? Elhatározásuk nagyon közel lehetett a Gellért Sándor
által írt versben megfogalmazottakhoz:
Zsandár-tollasan jő
amarról egy felhő.
Zúg a betyár-romantikás
mikolai erdő.
Tornác küszöbéről
szaglászom a vihart.
A szemembe férő falu
baranyásan kihalt.
Egy szál ember vagyok,
s vihar elé állok,
hadd üssenek bénává a
jókedvű villámok.
Égjek bennük szénné,
mint parasztijóska
minap, midőn a laposba'
lovait béklyózta.
Nem vagyok én gyáva,
nem is vagyok bátor,
de országból, de faluból,
palacsintás háztól
nagy vihar jöttekor
– bármi legyen bére –
valakinek állni kell a
tornác küszöbére.
Isten áldjon
mindnyájunkat!”
|
Márton Ágnes: „Dsida Jenő: Az utolsó miatyánk Parányi pirula. Itt a lámpaoltás. Miatyánk, ki vagy a
mennyekben! Megint egy
sikoltás. Aludni, aludni, csend, nyugalom,
béke. Szenteltessék meg a
Te neved! Lesz-e ennek vége?
Magas bácsi sóhajt, aki meghal, jól
jár. Legyen meg a Te
akaratod! Hat az altató már. Csillagok
villognak. Hunyorogva int egy. Jöjjön el a Te
országod! Nekem minden mindegy.”
|
A bonchidai református gyermekénekkar: „Fönn a csillagok
felett, Halleluja, ámen! Boldog lelkek
zengenek, Halleluja, ámen! Aki itt elfáradott, Aki hordoz bánatot, Azt a béke várja
ott, Halleluja, ámen!
Ott az üdvözült
sereg, Halleluja, ámen! Istennek zeng
éneket, Halleluja, ámen! Onnét szállt a
földre le Isten Lelke, hogy
vele A szívünk legyen
tele, Halleluja, ámen!
Én is zengek
éneket, Halleluja, ámen! Kegyelméért
Istennek, Halleluja, ámen! Dicsértessél
Jézusom, Ezt kiáltom, ezt
mondom, Mint előtted
egykoron, Halleluja, ámen!”
|
Márton Anna: „Bartalis János: Ó, oly mindegy… Isten: tied minden
gondolatom. Lehullok te elébed. Ne hagyj el. Alaktalan időben
futok. Hová érek? Messze van-e még a
temető, a mindent elfedő? Az apácai virágos
dombon? Vagy egy
világdombon? Ó, oly mindegy, (az élet futó
fergeteg) hogy hol érünk
egyszer majd véget.
Apám hajlik-e
síromra, vagy egy nemzet
borul rám zokogva? Ó, oly mindegy. Egy kis patak
csobog-e fülembe, vagy nagy világár
mormol szüntelen. Szomorú szívem többé
föl nem támad, bús szívem győzelmi
szóra föl nem gyúl.”
|
(levélrészlet)
„…
Sajnálattal
tájékoztatom, hogy Intézményem más hivatalos elkötelezettségei miatt nem tudjuk
képviseltetni magunkat a rendezvényen. Kérem Elnök urat, beszédében tolmácsolja
a megjelenteknek, hogy a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum
kiemelt feladatának tartja a háborúban elesett magyar katonák emlékének
megőrzését és számukra méltó emlékhelyek kialakítását. Ennek az elhivatottságnak a jegyében
támogatjuk az Önök munkáját. A Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság
tevékenységének teljes erkölcsi támogatása mellett nagyrabecsülésemet fejezem
ki Önnek és munkatársainak.
Tisztelettel:
dr. Holló József altábornagy”
A TORDAI CSATÁBAN SÚLYOSAN MEGSEBESÜLT ÉS A BONCHIDAI
BÁNFFY-KASTÉLYBAN LEVŐ HADIKÓRHÁZBAN 1944 ŐSZÉN MEGHALT MAGYAR KATONÁK NÉVSORA
A B
C D E F G H I J K L M N O P R S T U V Z
|
|
|
Megjegyzések:
– Eltemetve összesen 109. honvéd volt
– 20 honvéd neve ismeretlen (kórházba szállítás közben hunytak
el, közvetlen a temetőbe szállították őket)
– Balla Lajos honvédet és Tar László századost
exhumálták, hazavitték.
A névsort összeállította:
v. Pataky József
A Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnöke.
Torda, 2007. október 30.
