Emlékműavatás Nagyenyeden 2007. június 10-én

 

“Ó, tekintsd az anyák könnyét

Gyermekek imáját:

Segítsd haza a fogságból

Fiút, testvért, apát!”.

 

2007. június 10-én került sor Nagyenyeden az ottani fogolytáborban 1944 végén és 1945 elején el­hunyt és eltemetett több mint két­száz magyar honvéd emlékhelyének felavatására.

 

Az emlékművet a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság (THHB), az RMDSZ Fehér megyei szervezete és a Nagyenyedi Református Egyházközség állította a nagyenyedi református temetőben.

 

Kürtszóval kezdődött a megemlékezés. Beszédet mondott Rácz Levente, az RMDSZ Fehér megyei szervezetének elnöke, v. Pataky József, a THHB elnöke, Markó Béla, az RMDSZ elnöke, valamint Horváth Lajos, a magyarországi Hadisírgondozó Iroda elnöke.

Reményik Sándor „Nem nyugszunk bele” c. versét v. Kocsis László, Babits Mihály „Miatyánk” c. versét pedig Boér Ferenc színművész szavalta el.

Ezt követően a nagyenyedi történelmi magyar egyházak részéről Pópa Tibor református lelkész, Szabó Dénes római katolikus plébános és Sándor Botond unitárius lelkész megáldották és felszentelték az emlékművet, majd oklevelet adták át mindazoknak, akik segítséget nyújtottak az emlékhely kialakításban.

A rendezvény koszorúzással és a Himnusszal zárult, mely során a tordaszentlászlói fúvószenekar közreműködött.

Az esemény alkalmával festészeti tárlatmegnyitóra is sor került a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban: Holányi Julianna festőművész jubileumi kiállítását Rácz Levente nyitotta meg.

 

Kapcsolódó témák (THHB):

Képek a tordai csata kezdetének 65. évfordulóján

Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság

A tordai csata 65. évfordulója és a névsor

Képek a tordai csata befejezésének 60. évfordulóján

Kékkői László: Tűzözön - könyvismertető

Képek a nagyenyedi emlékmű avatásáról

A tordai csata Tordatúrban eltemetett halottainak állított emlékmű és a névsor

A tordai csata Bonchidán eltemetett halottainak emlékműve

A nagyenyedi fogolytábor halottainak névsora

Képek a tordatúri emlékmű avatásáról

Képek a bonchidai emlékmű avatásáról

A nagyenyedi emlékmű avatásán elhangzott beszédek, vers

Képek a detrehemtelepi emlékmű felavatásáról

A szindi emlékműavatás és a névsor

A detrehemtelepi emlékműavatás és a névsor

 

Képek a szindi emlékmű avatásáról

 

* * *

 

Rácz Levente:

 

„Hölgyeim és Uraim!

 

1944. augusztus 23-át követően megkezdődött a magyar és a német hadsereg előrenyomulása déli irányban. Ennek célja az volt, hogy feltartoztassák és lassítsák a szovjet hadsereg haladását, mely átkelt a Déli Kárpátok szorosain.

Torda elfoglalása után a román hadsereg visszavonult Fehérvárra, ahol bevárni szándékoztak a szovjet hadsereget. Nagyenyeden bennmaradt a román katonai helyőrség, amelynek élén Bedelean kapitány állt. A várost csekély tüzérség védte. Szeptember elején a magyar előőrsök Miriszlóig, illetve Torockó felől Nyírmezőig jutottak el, ekkortájt érkezett Nagyenyedre a szovjet felderítés is.

Hamarosan megkezdődött a szovjet-román előrenyomulás Miriszló és Nyírmező irányában. A Kollégiumot átalakították katonai kórházzá, a Hangya Szövetkezet pincéit elárasztották a katonák, rettegésben tartva az egész várost.

A tordai front áttörését követően, októberben megkezdték a magyar és német foglyok tömeges szállítását Nagyenyedre. Gyalogosan, szigorú őrizet mellett kísérték őket. Egy részüknek Enyed csak átmeneti szálláshelyül szolgált, egy másik részüket azonban itt tartották hadifogságban. Akiket továbbvittek, Tövisen vagonírozták és szállították tovább.

Ismertetőmet két enyedi szemtanú visszaemlékezése alapján állítottam össze. Egyik Paulini Piroska, tősgyökeres nagyenyedi, aki fiatal lányként volt részese az akkori eseményeknek, a másik pedig a 83 éves Jakab Árpád, aki akkor Enyeden élt, most már Tordán lakik.

Leírásuk szerint a foglyok igencsak le voltak rongyolódva, hiszen elszedték tőlük ruhájukat, bakancsukat, kisebb értékeiket. Meg aztán ki voltak éhezve. Az enyedi magyar és német lakosság segíteni akart az átvonulókon, elsősorban élelemmel. Így történt, hogy a Kakasdombra érve, Ungvári néni tálcára tett néhány szendvicset, mellyel a foglyok közé ment, nem félve az őrségtől. A kiéhezett foglyok odatolakodtak, hogy mindenkinek jusson egy falat étel, s ekkor az őrök rájuk lőttek, eltalálván Ungvári nénit is, aki belehalt.

Nagyenyeden két fogolytábor létezett, ahol őrizték őket, s ahol szálláshelyük volt: Az Ambrosi-Fischer növény és fatelepen, illetőleg a Széna-téri, a mostani autóbusz pályaudvaron található iskolában.

A német és magyar foglyok mellett még zsidók is akadtak, akiket aztán egyik enyedi zsidó kereskedő felruházott és kiszabadított.

Az akkori ínséges időkben kevés élelem maradt a városban, ezért a foglyok élelmezése nagy gondot jelentett. A város magyarsága és német lakossága külön-külön szervezték meg saját foglyaik ellátását, melyet a katonai parancsnok – holott nem magyarbarátságáról volt ismert - megengedett.

Patakon inneni, illetőleg Patakon túli részekre osztották a várost, épp úgy, amint a rendezett tanácsú város idején fel volt osztva választókerületekre, s házról házra, utcáról utcára szedték össze az élelmet. A Patakon inneni részen Paulini Piroska szervezte meg a gyűjtést, illetve a Széna téri iskolában fogva tartottak étkeztetését, míg a Patakon túl Demeter Ákosné (Anna), s az ő feladatuk volt a Fischer-telepi foglyok ellátása is.

Paulini néni elmondása szerint Incze bácsi, a mészáros öszvéres sráfszekerével mentek Enyedszentkirályra, ahol szintén házról házra járták be a magyar családokat, s lisztet, krumplit, paszulyt gyűjtöttek. A Patakon túli rész felelősei Torockóról és Torockószentgyörgyről is hoztak élelmet. Jakab Árpád a Tót utca környékén gyűjtött.

Mivel nagy mennyiségű ételt kellett egyszerre főzni, megmondták az enyedi családoknak, hogy mi az aznapi étel, s mindenki külön főzte meg, majd közös cseberbe tették, s úgy juttatták el a két táborba. Ott az őrség kivette a saját részét, a többi pedig a foglyokhoz került.

A foglyok szalmán aludtak, így hamarosan megtetvesedtek és kiütött a tífusz-járvány közöttük. Paulini néniék pénzt gyűjtöttek, vasalókat vásároltak, s hozzá szenet is, mert akkor nem volt villanyvasaló, s bejuttatták a fogva-tartottakhoz, hogy kivasalván ruháikat, elpusztíthassák a tetveket. Ez a módszer sem volt eredményes, hiszen naponta tízével haltak meg a szerencsétlen emberek.

Azt is elérték, hogy a Fischer-telepen levő foglyokat behozták a közfürdőbe, hogy fertőtlenítsék őket, lecserélték a régi szalmát, melyet a fösvény, de akkor mégis nagylelkű Tolvaly bácsi szolgáltatott. Paulini néni végigjárta az enyedi patikákat, a Kovács, Schuster és Hagea gyógyszertárakat, s mindeniküktől kapott valami gyógyszert, melyet aztán a foglyoknak adott át, de szerencséjére mégsem kapta el a tífuszt.

A tífusz és vérhas naponta szedte áldozatait. A halottakat szekéren vitték el, s a Fischer-telep kertjeiben, a vasútvonal, meg a Farkas-patak szőlői alatt hantolták el közös sírokban, gyászszertartás nélkül.

Jakab Árpád tanúsítja, hogy ő maga 1944. szeptember elején négy honvédnek ásott sírgödröt a római katolikus temetőben. Ők a Miriszlóig eljutott magyar előőrsök voltak. Életüknek a miriszlói híd felrobbanása vetett véget.

A magyar hadifoglyok többen voltak mint a németek, s jobban bírták az embertelen körülményeket, mint az utóbbiak.

Paulini néni mesélte, hogy egy Oravetz József nevű tiszt megszökött a táborból, s Ungváriéknál húzódott meg. Üldözői megtalálták, mert hó lévén, lábnyomai rejtekhelyéhez vezettek. Visszavitték, s a Fischer-telepen agyonverték. Tisztiszolgája értesítette tisztjének feleségét Budapesten, hiszen fiatal házasok voltak, aki le is utazott Enyedre, hogy személyes tárgyait, azaz fakéregre írott leveleit, átvegye.

Az életben maradt foglyokat 1945 húsvétjáig tartották Enyeden, aztán Tövisre vitték őket, s onnan elszállították ismeretlen helyre. Utoljára az enyedi magyarok, többek között Demeter Ákosné, Paulini Piroska, Bakó László, Böjte Ilona és a németek, például Schusterék, Bechtoldék, Moldovánné, Bucurné közösen készítettek ünnepi ebédet a foglyoknak. Erre az alkalomra még borjút is vettek, Torockóról pedig somodi kalácsot küldtek.

Ez az enyedi fogolytábor rövid, általam ismert története.

2005. januárjában ismertem meg Pataky József urat, a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnökét, aki felhívta figyelmemet az Enyeden elpusztult honvédekre.

Megbeszéltük, hogy valamiképpen emlékhelyet kellene kialakítani emlékükre.

Kezdetben csak a középen álló mintegy 5 tonnás kőre akartunk emléktáblát állítani, végül azonban Pataky úr meggyőzött, hogy márványtáblákra kellene bevésni az elpusztult foglyok neveit is. Köszönöm Bogdanovits Péternek, hogy díjmentesen készítette el az emlékmű tervét, László István és Bíró András RMDSZ alkalmazottaknak, hogy a kivitelezést magukra vállalták és véghezvitték. De természetesen köszönöm minden támogató hozzájárulását és segítségét.

Az emlékhely létrehozása nem ment könnyen, mert sok akadályt kellett legyűrni, a költségeket pedig minimumon tartani.

Most már készen vagyunk, és a tisztelet és emberség hangján emlékezünk meg az elpusztultakról, akiknek az akkori háborús, embertelen körülmények nem tették lehetővé, hogy szeretteik körében legyenek, hogy családtagjaik temessenek el. Távol otthonuktól, szeretteiktől haltak meg, sokszor még gyászszertartásban sem lehetett részük.

Mi ezt próbáltuk helyretenni és pótolni.”

Vissza az elejére

 

v. Pataky József:

 

„A Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság nevében meleg szeretettel és mély tisztelettel köszöntöm az erdélyi magyar közösség képviselőit, az anyaországból érkezetteket, az Erdélyi Történelmi Vitézi Rend képviselőit, valamint az ide összegyűlt tisztelettevőket.

Elfelejtett magyar hadifoglyok

Lehet-e más címet adni a beszédemnek?

Lehet-e szó nélkül hagyni, hogy 63 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a nagyenyedi fogolytáborban 1944 telén és 1945 tavaszán mérhetetlen szenvedések között elhunyt 234 magyar honvédhadifogolynak megadjuk az őket megillető végtisztességet?

És kik adták meg?

A Fehér megyei RMDSZ tisztségviselői, a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság, a Nagyenyedi Református Egyházközség és valamennyien, akik itt jelen vagyunk!

Engedtessék meg egy kérdés feltevése: ezek a hősök, ártatlan katonák kinek, kiknek, melyik nemzetnek voltak fiai?

Nem a magyar nemzetnek?!

Mi most emlékművet avatunk, tanúbizonyságot téve arról, hogy nem felejtünk!

Idézem Szakály Sándor történészt:

»Egy nemzet halottai iránti tisztelete jelzi az adott nemzet kultúrájának színvonalát és igényességét«. »Aki nem temeti el saját halottait, nehezen várhatja el az utókor megbecsülését.«

Ma nem ünnepelni, tisztelegni jöttünk ide. Emlékezni, leróni kegyeletünket azokkal szemben, akik életüket áldozták a hazáért.

Ismervén a költői megnyilatkozást:

 

         »Csak törpe nép felejti ősi nagyságát

         Csak elfajult kor hős elődöket.

         A lelkes eljár ősei sírjához

         S gyújt régi fénynél új szövétneket.«

 

A 2000. év szeptemberében megalakult THHB tagjai értenek az intő szavakból!

Hét év leforgása alatt lelkiismeretes, felelősségteljes kutatómunka után sikerült több mint 1500 hősi halott, hadifogoly eltemetési helyét – sokakat név szerint – azonosítani.

Örömünkre szolgál, akár a mai esemény, melynek szemtanúi lehetünk, hogy számos helységben több mint 30 emlékoszlopot, kopjafát, sírkertet hoztunk létre.

Igaz, ez csak ott lehetséges, ahol megértő, lelkes, áldozatkész, a múltat tisztelő támogatókra találunk.

Illesse köszönet és dicséret a Fehér megyei RMDSZ tisztségviselőit, a Nagyenyedi Református Egyházközség vezetőit, híveit, akik karöltve a THHB-vel létrehozták ezt az emlékhelyet, amelyet nevezhetünk zarándokhelynek, akár siratófalnak.

Szent kötelességünk emlékezni, megőrizve azokat, különben az idő elmossa a dolgokat.

Utódaink ezek nélkül már nem fognak emlékezni a tragikus, szomorú történetekre.”

 

Vissza az elejére

 

Reményik Sándor:

 

Nem nyugszunk bele!

 

Téli szél a tar gallyakat fújja

Mint az Isten égre tartott ujja

Mint megcsúfolt, kikacagott álom

Állunk egyedül a nagyvilágon.

 

Elvették s most véle nagyra vannak

Törött véres kardját a magyarnak.

De még minden nép a sírját ássa

Van szava, hogy világgá kiáltsa

 

Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk

Csak mi, csak mi ne emeljük fel fejünk.

Tiporhatják szűz tiszta igazunk

Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk.

 

De hirdessük gúzsba kötött kézzel

Sebes ajkkal, lázadó vérrel

Idézve menny, pokol hatalmait

Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt.

 

Kezünk bár nem pihen a kardvason

A szíveinkben nem lesz nyugalom.

Jöhetnek jövő századok s megint

Csak felszakadnak régi sebeink.

 

E sebek és e fájdalom örök.

Ettől vonaglik minden magyar rög

Ettől vérez ki majd nyomunkba hág

Ettől nem gyógyulnak az unokák.

 

Tátra erdők ettől zúgnak-búgnak

Ettől reszket lelke minden zugnak

Puha szívek kővé ettől vállnak

Kemény kövek élő szívként fájnak.

 

Amíg élünk ettől fájunk, égünk

Sírban ettől nem lesz pihenésünk

Ettől szorul a kezünk ökölbe

Ettől sír a gyermek anyaölben.

 

Fenyőmadár behavazott fákon

Száraz haraszt téli pusztaságon

A folyók, a fák, a füvek szelleme

Minden süvít, mi nem nyugszunk bele.

 

Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet

Versailles-ig lobogjon az üzenet

Hogy megroppant bár karunk ereje

Nem nyugszunk bele, nem nyugszunk bele!

 

Vissza az elejére

 

E-mail