A Szind határában a II. világháborúban elesett honvédek
tiszteletére emlékművet állítottak:
|
|
|
|
|
Szinden 2011. szeptember 10-én emlékeztek az unitárius
templomban, majd annak udvarán az Szind határában 1944 szeptemberében elesett 43 honvédre, akik neve
ezentúl az újonnan felállított emlékmű oldalán is olvasható.
Szabó
László, a Szindi Unitárius Egyházközség lelkésze
A 25 főt számláló szindi magyar közösségben 2011. szeptember 10-én rendkívüli eseményre került sort. A Torda melletti falu összlakosságának alig 3%-át képező helybeli magyarság egyetlen szervezeti kerete, a Szindi Unitárius Egyházközség honvédemlékmű avatóünnepségének adott otthont. A II. világháborúban, 1944 szeptemberében Szind határában elesett 43 honvéd nevét és emlékét őrző gránit obeliszket a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság, az anyaországi Honvédelmi Minisztérium és a Történelmi Vitézi Rend Észak-Erdélyi Törzse állította az egyházközséggel karöltve.
Az emlékmű kezdeményezői és az avatóünnepség résztvevői kegyelettel emlékeztek a tordai csatában elesett 2.500 honvéd – és mindenkori hőseink – életáldozatára, akiknek „neve nem »számadat«, hanem csillagok a föld alatti égen“ (Tamási Áron). Az ő tiszteletükre állított emlékmű mellett faragott–festett fejfát emeltünk az ugyanazon a vidéken elesett német, orosz, ukrán, román és más nemzetű katonák emlékére.
E ritka viszonyulás eszmei alapját az képezi, hogy hőseink nemcsak magyar hősök voltak, hanem egyben az egyetemes emberiség áldozatai, más szóval az istentelenség és embertelenség áldozatai. A rájuk való emlékezéshez nem társulhat a kései bosszúnak semmilyen érzése. Azok a szovjet és román katonák, akiket a mi honvédeink ellen küldtek egykoron, nem kevésbé voltak kiszolgáltatottak a háborús veszélyeknek és feletteseik akaratának. Őket is ugyanúgy várták haza, és lehet, hogy hiába. Értük is sok könny hullhatott valahol – Oroszországban, Ukrajnában vagy Románia-szerte. Ha áldozatainkra emlékezünk, nem egykori ellenségeinket kell szidnunk. A kegyelet nem erre való! Ha őszintén emlékezünk, akkor azt azért tesszük, hogy végre megnyugodjon a föld és a lelkiismeretünk, hogy az áldozatok vére ne kiáltson többé az égre, és, hogy „a harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés” (József Attila)!
Az avatóünnepség a zsúfolásig telt unitárius templomban istentisztelettel kezdődött, amelyet Bálint Benczédi Ferenc püspök, az Erdélyi Unitárius Egyház főpásztora tartott. Utána a helybeli unitárius lelkész köszöntötte a vendégeket, majd ismertette az emlékműállítás eszmei alapját és a kivitelezés fontosabb tudnivalóit. Az ünnepség a templomkertben folytatódott a Himnusz eléneklésével, ünnepi beszédekkel, alkalmi énekekkel és verssel, majd az emlékmű leleplezésével és megkoszorúzásával. A Szózat eléneklése után a résztvevők az unitárius paplakra vonultak közebédre, miközben megtekinthették „A tordai csata képekben” című fényképkiállítást.
Az emlékműállítás és az
avatóünnepség fő támogatói: a magyarországi Honvédelmi Minisztérium és a
Nemzeti Civil Alapprogram, akik támogatását több magánszemély, szervezet,
intézmény anyagi és természetbeni hozzájárulása, illetve szervezési
közreműködése egészítette ki.
|
|
|
Szindi emlékműavatás – Duna TV, 2011. szept. 11. (teljes képernyő: a képen
dupla kattintás) |
Szabó László lelkész beszéde (részlet)
„A II. világháború közben csatatéren, gázkamrákban,
lebombázott épületek romjai alatt, fogolytáborokban vagy más körülmények között
rengetegen veszítették életüket. A világégés hat éve alatt 32 millió embert
öltek meg, 35 millió pedig megsebesült. Kevésbé közismert tény, hogy a háború
közvetlen következményeként 30 év alatt 8.700.000 ember lett öngyilkos, és kb.
60-70 millió ember kísérelt meg önpusztítást. Szintén a II. világháború
hozadéka volt a kommunista diktatúrák térhódítása szerte Kelet-Közép-Európában.
E parancsuralmi rendszerek szintén háborús méretű veszteségeket okoztak. A béke
fogalma 1945 májusa után sajnos csak annyiban merült ki, hogy már nincs
világháború, de a szenvedések sorozata megállás nélkül folytatódott.
A világháborús áldozatok nagy részének nem adatott meg az, hogy
testük a szülőföldben, őseik temetőiben térjen nyugovóra. A messzi harcmezők
jeltelen sírhantjai az árván maradt hozzátartozók lelkében épp olyan valóságos
temetőkként voltak jelen, mint a tényleges temetők. Gyermekkorom és
neveltetésem egyik meghatározója volt az, amint homoródalmási nagyanyám időről
időre felidézte édesapjuk emlékét, aki 1916 őszén 36 évesen szenvedett hősi
halált. Dédnagyapámnak először a bal karját, majd a fejét lőtték szét
ágyúgolyóval. Bukovinai sírja jeltelen. Az árván maradt özvegyének és 4
leánygyermekének nehéz sorsa hasonló volt a több tízmillió hadiárvatársukéhoz.
A nyolcvanévesen elhunyt nagyanyám életében alig volt olyan vasárnap, amikor a
világháborús hősök emléktáblája alatt ne sírt volna a templomban.
Mi most 43 honvédnek állítunk emléket, akik 67 évvel ezelőtt Szind
határában estek áldozatául a világháborúnak. Aki nem tudja alkalmilag átélni az
ő fiatal életük elpusztításának gyászát és árván maradt családtagjaik
tragédiáját, annak az emlékezése nem lesz őszinte. Ha éppen mindannyiunk
családjából nem is követeltek halálos áldozatokat a háborúk, akkor gondoljunk
arra, hogy magyarként és általában emberként egy nagy családhoz tartozunk mind.
És Tamási Áront idézve: ennek a családnak halottai vannak, »kiknek a neve nem
számadat, hanem csillagok a föld alatti égen«. Úgy tekintsünk hát erre a 43
honvédre és minden hősünkre, mintha édesapáink vagy nagyapáink lettek volna.
Adózzunk kegyelettel emlékük előtt, gondoljunk együtt érző sajnálattal a hátramaradottak
szenvedéseire, ugyanakkor tekintsünk elismeréssel az özvegyek és mások
erőfeszítéseire, amellyel az árván maradt gyermekeket felnevelték. Az ő
emléküket is övezze igazi hősöknek kijáró tisztelet! Valahányszor hősi
halottainkra emlékezünk hát, velük együtt jussanak eszünkbe a mindenkori hősi
özvegyek is. Ismét csak Tamási Áront hívom segítségül: »Soha el ne felejtsétek,
hogy hátatok megett gondokkal, bajjal megrakodva, árvasághoz hozzászokva,
sok-sok özvegy áll, kiknek térden állva kéne napestig hálálkodnotok; mert ők
sok száz esztendeje nap nap után csodát cselekszenek: hőségben, zivatarban, jó
és rossz időben, örökké kezükben tartják a munkát […]«. »S ki a hős? Mindenki
az, aki a maga helyén becsülettel áll, dolgozik és hisz a jóban. Lehet, hogy
névtelen, kicsi hősök az ilyenek, de nevesek és nagyok csak az ilyenek
társadalmából születhetnek.«
Jussanak eszünkbe ezek a gondolatok mindig, amikor hősiességről példálózunk. És jusson eszünkbe az is, hogy hőseink nem csak magyar hősök voltak, hanem egyben az egyetemes emberiség áldozatai, más szóval az istentelenség és embertelenség áldozatai. A rájuk való emlékezéshez ne társuljon a kései bosszúnak semmilyen érzése. Azok a szovjet és román katonák, akiket a mi honvédeink ellen küldtek, nem kevésbé voltak kiszolgáltatottak a háborús veszélyeknek és feletteseik akaratának. Őket is ugyanúgy várták haza, és sokukat hiába… Értük is sok könny hullhatott valahol – Oroszországban, Ukrajnában vagy Románia-szerte. Ha áldozatainkra emlékezünk, ne egykori ellenségeinket szidjuk. A kegyelet nem erre való! Ha őszintén emlékezünk, akkor azt azért tegyük, hogy végre megnyugodjon a föld és a lelkiismeretünk, hogy az áldozatok vére ne kiáltson többé az égre, és hogy »a harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés« (József Attila)! Befejezésül pedig imádkozzunk azért, hogy a jó Isten óvja a mai világ összes népét és minden egyes emberét háborútól, vérontástól és más erőszaktól! Ámen.”
* * *
Székely Kinga Réka, az Unitárius Lelkészek Országos
Szövetségének elnöke: Szindi etűd
Vannak olyan küzdelmek, melyeknek végleges veszteség a végük. Van olyan vereség, amely után a rég elporladt hősök több nemzedéke is folytonosan érzi a verést, a szűnni nem akaró ütéseket. Vannak olyan veszteségek, amelyek fölött siralmas évtizedeken át a halál hideg szaga hömpölyög, aztán egy napon, mint egy klasszikus vallásos történetben, megtörténik a csoda.
Amikor szeptember 10-én a szindi unitárius templom udvarán az összeszorult torkokból felcsendült a nemzeti ima és rászállt a falut körülvevő kopasz hegyekre, az égen megálljt parancsolt a hazájukért meghalt és kivégzett honvédek vezére.
Csak néztek ránk és nem hittek a szemüknek. Mennyit mentek, körbe-körbe, test nélküli lelkek, mert nem tudták elhinni, hogy Isten végérvényesen ki akarja őket törülni az utódok emlékezetéből. Néztek minket, mint unokát nézi a meghalni készülő nagyszülő, néztek minket, mint akik tudják immár, hogy jó úton járnak az utódok. De itt nem lett vége a csodának. A csoda kiteljesedett, és mindenkit elkápráztatott, amikor a hajdan ellenséges katonák serege is megállt a honvédek mellett. Ők is néztek minket. Látták az egymás mellett pihenő lobogókat, látták az egymással megbékélt fejfákat, látták az egymást szépítő virágkoszorúkat.
Valami végtelen békesség szállt a tájra, igen, égi békesség szállt le ránk, ott a szindi templom udvarán.
A honvédő és az ellenséges katonák összeroncsolt teste csendes porladásnak indult a lábunk alatt, s az ég és föld között nyugtalanul menetelő lelkek is hazafelé indultak. Megnézték Szindet, az 1944-es szeptemberi Szindet, a sikolyoktól terhes paplakot, a vértől locsogó utat és a felforgatott templomudvart. Aztán elindultak hazafelé, Székelyföldtől Szibériáig, Németországtól Havasalföldig – ki-ki a maga hazájába. Búcsút mondtak, és aztán – mint aki minden rábízott feladatot elvégezhetett – elindultak a jó Isten örökkévaló otthonába.
Csodalátni voltunk Szinden, mint a halált is megvető szerelem, a Görög Ilona régi balladájában.
Ahogy a csodát magunkba szívtuk, máris tudtuk, hogy ezt el kell mondani. Valahogy tudtára kell adni a világnak, hogy végleges vereség nincs, csak ijesztő veszteség. El kell mondani azt, hogy fel tud olvadni a gyűlölet jégpáncélja, ha a hibák és vétkek beismerését mindenki önmagán kezdi el.
Adjuk tovább az életet minél többször – annál kevésbé fogjuk érezni a vereséget. Hajtsunk fejet mások fejfája előtt is, annál kevesebb lesz bennünk a gyűlölet.
Utóirat: 1944 szeptemberében a tordai csatában a magyar és német hadseregek hetekig feltartóztatták a nagy létszámfölénnyel előretörő szovjet–román hadsereget. A majdnem egy hónapig tartó ellenállásban kétezer-ötszáz honvéd halt hősi halált, akik közül negyvenhárman Szind határában estek el. Hét honvéd és három német katona holttestét a szindi unitárius templomkertben hantolták el.
A visszavonulás során a súlyosabb sebesültek egy része a szindi paplakon maradt. Nem tudni, kinek a parancsára, szovjet katonák húsz sebesült honvédet kihurcoltak az útra, és lánctalpas harckocsikkal taposták agyon őket. Emlékük legyen áldott!
* * *
|
Elkészült az
emlékmű! |
Érkezés a
helyszínre |
|
A helyszín –
a szindi unitárius templom |
|
|
Az ünnepi
istentiszteletet Bálint Benczédi Ferenc, az Erdélyi Unitárius
Egyház püspöke tartja – I. |
Az ünnepi
istentiszteletet Bálint Benczédi Ferenc, az Erdélyi
Unitárius Egyház püspöke tartja – II. |
|
v. Pataky
József, a THHB elnöke mond köszöntőt |
Himnusz |
|
Szilágyi
Mátyás kolozsvári főkonzul |
Pădurean
Florin polgármester úr beszéde |
|
dr. Cech
Vilmos, a THHB budapesti képviselője |
Bartha Alpár
lelkész úr, az ULOSZ pénztárosa |
|
Szedilek
Lenke képviselő asszony – Kolozs Megyei Önkormányzat |
Gergely Balázs
régióelnök – EMNT Kolozs megyei szervezete |
|
Csép Sándor
elnök – MPP Kolozs megyei szervezete |
v. Kocsis
László úr, a Történelmi Vitézi Rend Észak-Erdélyi Törzsének törzskapitánya |
|
Áldáskérés:
Mezei Csaba unitárius, Kiss Tibor református, Florin
Gheorghiu görög katolikus lelkészek által |
Az Erdélyi
Vitézi Rend székeinek képviselői koszorúznak |
|
Mezei Csaba
unitárius lelkész és Bálint Benczédi Ferenc, az Erdélyi
Unitárius Egyház püspöke koszorúz |
Sándor Mátyás
bukaresti katonai attasé koszorúz |
|
A THHB
koszorúz |
Rakonczai
Károly hősi halált halt honvéd lánya és unokája |
|
Tiszteletadás
az emlékmű előtt |
A
Szentmihályi Vegyes Dalkör |
|
Közebéd a
paplakon 1. |
Közebéd a
paplakon 2. |
|
v. Pataky
József, a THHB elnöke okleveleket oszt |
|
|
A
megkoszorúzott emlékmű |
|
|
|
Az ugyanezen a vidéken elesett német, orosz, ukrán, román és más
nemzetű katonák emlékére emelt fejfák felirata: A SZIND HATÁRÁBAN ELESETT NÉMET, ROMÁN, OROSZ , UKRÁN ÉS MÁS NEMZETŰ KATONÁK EMLÉKÉRE – 2011 ÎN MEMORIA SOLDAŢILOR GERMANI, ROMÂNI, RUŞI, UCRAINENI ŞI DE ALTE NAŢIONALITĂŢI CĂZUŢI ÎN ÎMPREJURIMILE SĂNDULEŞTIULUI ZUR
ERINNERUNG AN DIE HIER IN DER REGION
GEFALLENEN SOLDATEN DEUTSCHER,
RUMÄNISCHER, RUSSISCHER, UKRAINISCHER
UND ANDERER HERKUNFT В ПАМЯТЬ О
СОЛДАТАХ
НЕМЕЦКОЙ, РУМЫНСКОЙ,
РУССКОЙ,
УКРАИНСКОЙ И ДРУГОЙ
НАЦИИ,
ПАВШИЕ В
ОКРЕСТНОСТИ IN MEMORY OF
THE GERMAN, ROMANIAN,
RUSSIAN, UKRAINIAN SOLDIERS, AND THOSE OF
OTHER NATIONALITIES, WHO FELL IN
BATTLE IN THIS AREA ___ A SZINDI
UNITÁRIUS TEMPLOMKERTBEN NYUGVÓ
HŐSEINK EMLÉKÉRE – 2011 |
|
|
Fülöp József
t.zls. síremléke Hősi halált
halt 1944. szeptember 17-én |
(A fényképeket dr. Cech Vilmos, Járik László,
Kiss Zoltán és Szabó László készítette)
A SZIND HATÁRÁBAN ELTEMETETT MAGYAR KATONÁK NÉVSORA
A B
C D F G H J K L M N Q R S V Z
|
|
|
A névsort összeállította:
v. Pataky József
A Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnöke
