A tordai csata kezdetének 65.
évfordulóján megemlékezést tartottak
a tordai központi magyar temető honvédsírkertjében:
Történelmi
Tordán, a központi magyar temető honvédsírkertjében 2009.
szeptember 12-én, a tordai csata kezdetének 65. 
évfordulóján
emlékeztek meg a tordai csata több mint 2.500 hősi halottjára, akik
közül 207 honvéd neve a
sírkert márványtábláin
olvasható. A megemlékezést egybekötötték a temető bejáratánál lévő, a
Tordáról elhurcolt, szovjet fogságban meghalt 204 magyar polgári személy
emlékére állított kopjafa megkoszorúzásával, valamint a Torda-Aranyos Vitézi
Szék zászlójának szentelésével.
A Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság
(THHB)
elnöke,
v.
Pataky József elmondása szerint a tordai csata az Aranyos menti ridón zajlott
mintegy 25 napon keresztül. „Állták Tordánál a csatát, fejtetőig vérben…”
– utal a honvédsírkert egyik márványtáblája Döbrentei Kornél verssoraival a
magyar honvédek hősiességére, kitartására „a ránk zúduló vörös áradat
ellenében”, valamint az óriási emberáldozatra. Az utókornak kötelessége
megadni a hősöket megillető végtisztességet, és méltón megemlékezni a hősi
halottakról.
A
megemlékezés koszorúzással kezdődött a Tordáról elhurcolt, szovjet fogságban
meghalt 204 magyar polgári személy emlékére állított kopjafás emlékoszlopnál. Dr. Csetri Elek akadémikus,
professzor úr, az elhurcolás szenvedő részese idézte fel az akkori eseményeket.
A
koszorúzás után továbbvonultunk a
honvédsírkertbe, ahol tiszteletadással emlékeztünk a tordai csata kezdetének
65. évfordulójára. A kürtszó és a Himnusz eléneklése után v. Pataky József a THHB elnöke köszöntötte az
összegyűlteket, majd dr. Holló József altábornagy,
a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatója méltatta a magyar honvédek hősi
helytállását. Gyóni Géza „Csak egy éjszakára…” c. versét Ladányi Csilla helybeli, Petőfi Sándor „Ki
gondolná, ki mondaná…” c. versét pedig Rácz Bálint oroszlányi (Komárom-Esztergom
megye) tanuló szavalta. Ezután Szilágyi Mátyás a Magyar Köztársaság kolozsvári
főkonzuljának beszéde hangzott el, majd v. Kocsis László szavalata után a történelmi magyar egyházak áldása következett
(György Ferenc r. k. plébános, Nagy Albert ótordai ref. lelkész, Józsa Lajos
unitárius lelkész). A Szózatot Széles Dénes szavalta, utána pedig v. Lázár
Elemér országos törzskapitány bevezetőjével Torda-Aranyos Vitézi Szék
zászlójának szentelése következett: Szedilek
Lenke zászlóanya kötötte fel a szalagot a zászlórúdra, és v. Farkas Dénes
unitárius lelkész-esperes áldotta meg a zászlót. A megemlékezést koszorúzás, a
Székely himnusz eléneklése, illetve kürtszó zárta. Közreműködött az alsó-felsőszentmihályi
vegyes kórus („Fohász”, „Hálát adok, Uram”, „Szózat”, „Nagyasszonyunk,
hazánk reménye”).
Az
újtordai református templom udvarán lévő kopjafánál szintén rövid koszorúzás volt, amelyet állófogadás
követett.
Dr. Csetri Elek professzor, az elhurcolás szenvedő részese:
„Aki ezt a szülőföldet szereti, a legnehezebb emberi sorsot szereti” – jutnak eszünkbe Cs. Szabó László szavai.
Ez a sors adatott azon testvéreinknek, akiknek emlékére Torda város és környéke magyar lakossága ma emlékoszlopot állított. Fél évszázadig hallgatott róluk a krónika. Pedig végzetes igazságtalanság polgári vértanúi ők, akiket 1944. október elején otthonukból kiszakítva elhurcoltak embertelen körülmények közé, és jó részüket a halálba kényszerítették. Pontos számukat nem ismerjük, csak 207 személy nevét sikerült azonosítani, jelenti Pataky József barátunk, s hogy útban a Szovjetunió lágerei felé 87-en összeomlottak a megpróbáltatások súlya alatt. Noha hivatalos lista nem készült róluk, valójában számuk jóval nagyobb volt. Az ott jártak 700 tordai deportáltról tudnak, más adatok 400-ról szólnak. De talán nem is a szám a fontos, hanem a tény, hogy több száz békés magyar polgárt, többnyire fiatalokat és öregeket – hiszen a katonakötelesek egyik vagy másik hadseregben, a fronton szolgáltak – egy szál ruhában, minden szükséges holmi, meleg ruha nélkül, rendőri erővel összefogdosták, és mint partizánokat kiszolgáltatták a megszálló szovjet katonai parancsnokságnak, hogy az a megsemmisítő munkatáborokba szállíttassa őket.
Nagyjából
ismeretesek azok a mozzanatok, ahogyan Torda és vidéke a háborús események
gyújtópontjába került. A nyugati szövetségesek 1944. június 6-i normandiai
partraszállása után a német hadsereg keleten súlyos vereségeket szenvedett,
frontja 600 km-rel szorult vissza, a szovjet csapatok elfoglalták a balti
államokat, és a Visztuláig nyomultak előre. Ugyanakkor a front legkeletibb
vonalán a szovjet hadsereg 1944 augusztusában döntő sikereket ért el, 22-én –
megtörve a német és román csapatok ellenállását – elfoglalták Iasi-t, és a 23-i
fordulat után a csatlakozott román erők támogatásával úrrá lettek a Kárpátokon
túli területek felett. Miután a német hadvezetés meggyőződött, hogy a román
hadsereg ellene fordult, a Kárpátok védelmére gondolt, s ebben Magyarország
támogatására épített. Így kezdte meg a 2. magyar hadsereg szeptember 5-én
hadműveleteit a Déli-Kárpátok irányába; Kolozsvárról kiindulva elfoglalta
Tordát, és Nagyenyed elé érkezett. A Maros vonalán azonban a nagy erővel
ellentámadó szovjet-román erők a magyar éket a Maros vonalától rövidesen
Aranyosszékig és Tordáig nyomták vissza. Itt bontakozott aztán ki a tordai
magas partokon a csata, amelynek során a 25. hadosztály és a mellé sorakozott
erők egy hónapig (szeptember 13-október 8.) védelmezték a várost. Ezzel a II.
világháború egyik jeles fegyvertényét hajtották végre. E harcokban esett el a
tordai származású Böszörményi Géza ezredes, és tűnt ki Bozsoki János, a rohamlövegek
zászlósa, de mindkét szembenálló fél hősiesen harcolt, és súlyos veszteségeket
szenvedett.
És hogyan élte át Torda lakossága e napokat, mikor a harcok tüzébe került? „... egy napon becsapódtak az első tüzérségi lövedékek is. Elért tehát, és rajtunk feküdt, átdübörgött felettünk a világháború” – írja erről az eseményeket gyermekként átélő Lászlóffy Aladár.
Az Aranyos két partján elhúzódó harcok idején a város népe pincékbe menekülve, vízhiánnyal küzdve, gyertyafényre kárhoztatva élte át a pergőtüzet, a belövéseket; volt, akit a srapnel derékban kettévágott, másutt az apára és a gyermekeire ráomlott a rozoga ház, szétlőtték a Sörgyárat, a Stepper-cukrászdát, az ótordai református templom tornyát, odalett az Aranyos-híd, katonaautók és tankok robogtak, katonák vonultak az utcákon, sebesülteket és halottakat szállítottak. Számos ház megsemmisült, még több megsérült, a Bánya büszkeségei, a Nagyfenyves és a Kisfenyves parkjából csak „hét szál fenyő” maradt, a sósfürdők villái és kabinjai tönkrementek.
Október
6-án Torda gazdát cserélt. Lakossága fellélegzett, hogy a front lassan
elvonult. De a város magyar népességére a pokol igazából most szabadult rá, az
emberekre a legnagyobb veszedelem most leselkedett. A katonaság – kevés
kivétellel – a lakosságot eddig nem bántotta, utánuk azonban ismeretlen
fegyveresek jelentek meg, a Maniu-gárdisták és a rendőrség emberei. Ezek
segítségével folyt le a város és a környező falvak magyar férfilakosainak az
összeszedése. Nemegyszer magyar vezetővel, utcáról-utcára, házról-házra jártak,
és vették őrizetbe a 16 és 60 év közötti férfiakat, öregedő embereket és
gyermek-ifjakat is. Volt, akit az utcán fogtak el, másokat lakásukból vitték
el. Az eseményeket átélő és emlékezetében őrző Vass Károlyt és édesapját a
tatarozás alatt álló háztetőről szólították a sorba. Az ostrom idején az
édesanya a férjet fiával engedi el, hogy ha már emberét elfogják, gyermeke
láttán engedjék szabadon. Most azonban a bosszú szelleme uralkodik. A bevonuló
csapatok ellen egyetlen puskalövés nem dördült el a városban, a polgári lakosok
békésen, meghúzódva várták az élet újraindulását, mikor a fegyveresek elfogták
a férfiakat. Egy részüket a törvényszék fogdájából egyenesen az állomásra
vitték és bevagonírozták, más részüket Nagyenyedig kísérték gyalog, és ott
zsúfolták őket marhavagonokba. A fogolytranszportban gyalogolt fasarujában a
ferences szerzetes, a helyi unitárius lelkipásztor, az öregedő újságíró és az
éppen Tordán megforduló tanár, de ismeretlen, egyszerű emberek is, gyári
munkások, iparosok, földművesek, szőlőmunkások és más kétkezi dolgozók.
Internálótábor, nemegyszer büntetőláger gyomra nyelte el őket. Voltak azonban
falvak, ahol terrorcselekmények történtek. Szentmihályon például 6 magyar
férfit gyilkoltak meg.
Az
elhurcoltak ismeretlen, borzalmas világba kerültek, olyan szögesdrótok közé,
amelyeknek útját a cárizmus szibériai száműzetési rendszere készítette elő,
amelyeket aztán a „Nagy Vezér” és a „Népek Atyja” internáló, emberpusztító
lágerekké fejlesztett. Állítólag Naftali Aronovics Frenkel állott elő azzal az
ötlettel Sztálin előtt, hogy miként lehet a szovjet rendszer ellenségeinek
rabszolgamunkáját a szocializmus építésében hasznosítani csatornaépítésre,
ipari létesítmények, vízierőművek emelésére, a nád kitermelésére és bányamunkára
fordítani. Politikai vétkeseknek kikiáltott emberek jutottak ide, gyakran
ítélet nélkül, akiket később hadifoglyok és vétlen internáltak egészítettek ki,
a büntetésből halálos veszedelembe sodort áldozatok tízmilliói.
Alekszandr Szolzsenyicin „A Gulag szigetcsoport” című Nobel-díjas munkájában az oroszországi politikai elítéltek Odüsszeiájában állított nekik örök emléket.
És vajon hány elhurcolt gyermek hívta vissza édesapját, hány feleség a férjét, és hány édesanya a gyermekét? De hiába, mert a deportáltak java része elpusztult, ha előzőleg – az egy hónapos utazás alatt – meg nem emésztette a beköszöntő téli fagy hidege őket. Végzett velük a pusztító tífusz, a vérhas.
Napjainkban
szokássá vált, hogy azokat a helységeket, melyekben a háború román áldozatokat
követelt, mártírközséggé nyilvánítják, mára a magyar vértanúkat adó falvak
hasonló elvárással jelentkeznek. Ivo Andric, a bosnyák Nobel-díjas történelmi
regényében (Híd a Drinán) méltán teszi fel a kérdést, hogy mi a
szörnyűségesebb; a borzalmas halál vagy a halálos borzalom? Joggal
kérdezhetjük, melyik volt borzalmasabb vég: a fegyverrel vagy bárddal
osztogatott halál, vagy pedig az embertelen lét, a nélkülözés, a nyomorúság és
a fagy által, reménytelenségben bekövetkezett lassú pusztulás a messzi idegenben,
a megsemmisítő lágerek világában, az oroszországi hómezőkön? Minden esetben az
etnikai alapon végrehajtott népirtás szomorú jelenségével találkozunk, annak
esett áldozatul Torda, Egerbegy, Szentmihály, Aranyos-Polyán, Bágyon, Kövend és
több más aranyosszéki falu sok száz magyar ajkú lakosa. Ha tudomásul vesszük,
de el nem fogadhatjuk az „À la guerre comme à la guerre” (a
háborúban, mint a háborúban) keserű jelszavát, a katonák, fegyveresek
pusztulását, halálát, semmi sem indokolhatja viszont ártatlan civilek
elpusztítását.
A „Fama post cineres venit” (a halál után nagyobb lesz a hírnév) ovidiusi verssora gyenge vigasz számunkra. Az igazi elégtétel az volna, ha nem a gyűlölet áldozatainak emelnénk halotti fejfát, hanem a szeretet, az állampolgári nagyság, a nemzetiségi egyetértés kiválóságainak, az élő és építő példaképeknek-eszményeknek, a halálemlék helyett – a győzelmes életnek. Olyanoknak, akik nem a nemzeti kizárólagosságot, hanem a sokszínűséget, a másságot fogadják el, a tolerancia híveinek és harcosainak.
Ezredfordulónk nemzedéke olyan háborútól fél, amely véget vet a földnek. Gyűlölködni, vérengzeni persze addig is lehet, az ódon Európa műszaki tudása mérget oltott az ébredő nemzetekbe. Testvértelen, pontosabban távoli rokonokkal rendelkező népünk kisebbségi és többségi létben egyaránt nyitottan fogadja a szózatot, mely minden nép testvériségét hirdeti az emberek, fajták, vallások, osztályok testvériségét és egyenlőségét. És ezt várja másoktól is.
„Romon virág” – mondja a verscím. „Mint oldott kéve, széthull nemzetünk” – írta Tompa Mihály ’48 bukása, az azt követő szétáramlás után. Ezt a verssort a halál rémével párosították.
A szétszóratás másfél évszázada után visszatekintve „a tartós diaszpóra edzettebb lelkiállapotában módosul e tragikus sors gondolati folytatása, amely kevésbé leverő: széthull, s lám, mégsem hal meg”. – Illyés Gyula szavai ezek. Nagy írónk Budapest ostroma után megfigyelte, hogy egy gyík sütkérezik a szomszédos romház kődarabjain. „Mozdulatlanul, mint maga a kő... De a test lüktetett. S vele lüktetett a halálra sebzett kő: egy eltűnt ház szívdobogását figyeltem” – írja. „A gyík, mozdulatlanul sütkérezve nem tudta, hogy feltámadt testében a romház”.
Politikailag szétszakítva is egy közös, „láthatatlan szellemi hazában” élünk. Engedjék meg, hogy Illyés Gyulával fejezzem be szavaimat: „a nemzeti érzés a magyar szellemiségben félreérthetetlenül egy jelentésű. Sose a kirekesztést jelenti: mindig az egybetartozást.”
(A tordai temetőben 1995. október 29-én ugyanezen
a helyen elhangzott, a mostanihoz hasonló tartalmú beszédet közöltük)
v. Pataky József, a THHB elnöke:
„Tisztelt jelenlevők! Hölgyeim és uraim!
Nemzetes 
rendtársaim!
A Tordai Honvéd Hagyományőrző
Bizottság (THHB) nevében szeretettel és tisztelettel köszöntöm az erdélyi
magyar közösség képviselőit, az anyaországból érkezetteket, a Történelmi Vitézi
Rend képviselőit, Aranyos-vidék és Torda város ide összegyűlt tisztelettevőit!
Ma nem ünnepelni jöttünk ide, hanem kegyelettel emlékezni
a tordai csata 65 éves évfordulója alkalmából a több mint 2.500 magyar
katonára, akik a magyar történelem vérzivatarában katonai esküjüket betartva és
a hon érdekében a legtöbbet, életüket adták. Helytálltak: becsülettel a hazáért
mindhalálig!
Csak 1944. szeptember 22-én az óriási fölényben lévő
szovjet-román seregekkel vívott harcokban több mint 1.200 honvéd esett el.
Sikerült a támadást visszaverniük, Torda város elfoglalását megakadályozni!
Bizony, nemcsak Don-kanyar volt, hanem Aranyos-kanyar
is!
1944. szeptember 13-tól október 8-ig – 26 napon át –
tartott az iszonyú csata, a véres ütközetek.
A
magyar hadtörténelem az észak-erdélyi 25. gyaloghadosztály tordai csatában
tanúsított helytállását „a honvédség II. világháborús legszebb
fegyverténye”-ként tartja számon.
A THHB mint civil szervezet önként vállalta a feladatot,
hogy keressük eltűnt, elesett katonáinkat, eltemetési helyüket. Sírjaikat
megjelölve, a végtisztességet is megadva őrizzük emléküket.
Bizottságunk – megalakulása óta – a budapesti
Hadisírgondozó Iroda vezetőivel, a helyi jóérzésű, segítőkész emberekkel
együttműködve ez idáig 2.252 hősi halott, ill. hadifogoly eltemetési helyét – sokakét név szerint is –
azonosította. Negyvenkét helységben kopjafás, turulmadaras emlékoszlopot vagy
sírkertet avattunk, az áldozatok nevét márványlapokra vésve örökítettük meg.
Befejezésül mit mondhatok? A jelenlévőket, hozzátartozókat,
hátramaradottakat éltesse, táplálja az a tudat, hogy szeretteik emlékét
Aranyostordán becsülettel, mély tisztelettel ápolja a város magyar ajkú
lakossága. Ha megfogyatkozva is, de törve nem!
Kérjük az Istent, hogy hősi halottainknak adjon örök
nyugodalmat, a hozzátartozóknak pedig megbékélést, nemzetünknek megerősödést.
Vitézül helytálló honvédeink emléke adjon erőt nekünk,
sírjaik felett szálljon fohászunk a magyarok Istenéhez!
Szent itt ez a hely! Béke poraikra! Isten áldja
mindannyiukat!
Holló József altábornagy
v.
Kocsis László:|
|
„Adassék tisztelet a honvédő
katonáknak, testük eleven torlaszát állították
gátnak: a ránk zúduló vörös áradat ellenében állták Tordánál a csatát, fejtetőig
vérben; és nem haltak meg, válságos órán
előjönnek, mert utóvédként előőrsei
jövendőnknek.” (Döbrentei Kornél) |
A történelmi egyházak áldása
|
Ladányi Csilla: „Gyóni Géza: Csak egy éjszakára… Csak egy
éjszakára küldjétek el őket; A
pártoskodókat, a vitézkedőket. Csak egy éjszakára: Akik fent
hirdetik, hogy - mi nem felejtünk, Mikor a
halálgép muzsikál felettünk; Mikor
láthatatlan magja kél a ködnek, S gyilkos
ólom-fecskék szanaszét röpködnek, Csak egy
éjszakára küldjétek el őket; Gerendatöréskor
szálka-keresőket. Csak egy éjszakára: Mikor siketítőn
bőgni kezd a gránát S úgy nyög
a véres föld, mintha gyomrát vágnák, Robbanó
golyónak mikor fénye támad S véres
vize kicsap a vén Visztulának. Csak egy
éjszakára küldjétek el őket. Az
uzsoragarast fogukhoz verőket. Csak egy éjszakára: Mikor
gránát-vulkán izzó közepén Úgy forog
a férfi, mint a falevél; S mire
földre omlik, ó iszonyú omlás, – Szép piros
vitézből csak fekete csontváz. Csak egy
éjszakára küldjétek el őket: A
hitetleneket s az üzérkedőket. Csak egy éjszakára: Mikor a
pokolnak égő torka tárul, S vér
csurog a földön, vér csurog a fáról Mikor a
rongy sátor nyöszörög a szélben S haló
honvéd sóhajt: fiam… feleségem… Csak egy
éjszakára küldjétek el őket: Hosszú
csahos nyelvvel hazaszeretőket. Csak egy éjszakára: Vakító
csillagnak mikor támad fénye, Lássák meg
arcuk a San-folyó tükrébe, Amikor
magyar vért gőzölve hömpölyget, Hogy sírva
sikoltsák: Istenem, ne többet. Küldjétek
el őket csak egy éjszakára, Hogy
emlékezzenek az anyjuk kínjára. Csak egy éjszakára: Hogy
bújnának össze megrémülve, fázva; Hogy
fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna; Hogy tépné
az ingét, hogy verné a mellét, Hogy
kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még! Krisztusom,
mi kell még! Véreim, mit adjak Árjáért a vérnek,
csak én megmaradjak! Hogy esküdne mind-mind, S hitetlen
gőgjében, akit sosem ismert, Hogy hívná
a Krisztust, hogy hívná az Istent: Magyar
vérem ellen soha-soha többet! – Csak egy éjszakára küldjétek el őket.”
|
Az alsó-felsőszentmihályi vegyes kórus: „Nagyasszonyunk,
hazánk reménye! Bús nemzeted
zokogva esd! Nyújtsd
irgalomjobbod feléje, Botlásiért, ó, meg
ne vesd! Mi lesz belőlünk,
ha Te elhagysz? Ó, árvaságunk sírba
hervaszt! Minden reményünk
csak Te vagy: Szent Szűzanyánk,
szent Szűzanyánk, Ó, el ne hagyj!
Hozzád sír a jobbak
keserve Jámbor családok
tűzhelyén! A szebb idők után
esengve, Mikor nap ült
hazánk egén. Ó, kérjed Istent
újra értünk; Ne hagyd elveszni
árva népünk! Minden reményünk
csak Te vagy: Szent Szűzanyánk,
szent Szűzanyánk, Ó, el ne hagyj! Oltáridat
körülzokogjuk Naponta mert, ó,
vétkezénk! És sírva szent
Neved kiáltjuk: Szűz Mária, tekints
felénk! Mutasd meg még
egyszer e népnek, Hogy pártfogásod mit
segíthet! Minden reményünk
csak Te vagy: Szent Szűzanyánk,
szent Szűzanyánk, Ó, el ne hagyj! |
Rácz Bálint: „Petőfi Sándor: Ki gondolná, ki mondaná… Ki gondolná, ki
mondaná, Hogy e hely
csatatér? Hogy néhány rövid
hét előtt Itt folyt el annyi
vér? Itt harcolánk, itt
vett körűl Az ellenség hada, Elől halál, hátul
halál, Ez rémes nap vala!
Akkor, miként a
férfigond, Mogorva volt az ég, Most, mint a kis
gyermek szeme, Szelíd és tiszta
kék. Akkor, mint
aggastyán feje, Hófehér volt a föld, Mostan miként az
ifjunak Reménye, olyan zöld.
A légben akkor itt
zugó Golyók röpűltek el, A légben most fejem
fölött Pacsírta énekel. Láttunk itt akkor a
síkon Véres halottakat. S hol a holtak feküdtenek, Most ott virág
fakad. Ki gondolná, ki
mondaná, Hogy e hely
csatatér? Hogy néhány rövid
hét előtt Itt folyt el annyi
vér?” |
Torda-Aranyos Vitézi Szék zászlójának szentelése
Koszorúzás az újtordai református templom udvarán
|
|
Pax facit divitias,
divitiae superbiam, superbia contemptum, contemptus bellum, bellum paupertatem, paupertas humilitatem, humilitas pacem. |
|
A béke szüli a bőséget,
a bőség a gőgösséget,a
gőgösség a megvetést, a
megvetés a háborút, a
háború a szegénységet, a
szegénység az alázatosságot, az alázatosság a békét. |
Mementó az újtordai református templom falán
A neveket tartalmazó márványtáblák:
A TORDAI CSATÁBAN ELESETT ÉS A TORDAI HONVÉDSÍRKERTBEN
ELTEMETETT MAGYAR KATONÁK NÉVSORA
A
B
C D E F G H I J K L M N O Ö P R S T U Ü V Z
|
|
|
Megjegyzések:
– Eltemetve összesen 240 honvéd volt
A névsort összeállította:
v. Pataky József
A Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnöke
