v. Kékkői László: Tűzözön – ahogyan én láttam

LACI40-2-barna

 

APDC8438A könyv első kiadása (lejjebb) elfogyott, de a Zrínyi Kiadónál megjelent a második, bővített kiadás (balra):

Terjedelem: 346 oldal (részletek a könyvből)

Borító: keménytábla

ISBN: 9789633275276

Kiadó: Zrínyi Kiadó

Bolti ára 2.500 Ft

Érdeklődni lehet:

BD04914_

 

 

THHB-címer_gifP6181228A hatalmas szovjet birodalom egész Európát le akarta rohanni. Mi, magyarok ebben a reménytelen helyzetben is felvettük a harcot, és áldozatokat hoztunk azért, hogy Európa ne bolsevizálódjon.

A tordai csata érdeme is az volt, hogy 25 napra leállítottuk azt az előrehaladást, amelyet sem a németek, sem mások nem tudtak megakadályozni. Ez a 25 nap elég volt arra, hogy Kárpátalján visszavonuló egységeink elkerüljék a bekerítést és megsemmisítést.

 

Egyedülálló teljesítmény volt a II. világháborúban, hogy – ha csak egy szűk hónapra is, de – sikerült leállítani az akkori leghatalmasabb sereget. A szülőföld és a haza szeretete csodákra képes!

Erről tanúskodik az a kitüntetés is, amelyik mind az I., mind a II. világháborúban példa nélkülinek jelezte a Magyar Honvédség tordai teljesítményét: az egész zászlóalj nem hivatásos legénységi állományát kollektíven egy rendfokozattal előléptették.

 

v. Kékkői László

 

 

P6181230Szerző: v. Kékkői László

Cím: Tűzözön – ahogyan én láttam

 

Téma: II. világháborús visszaemlékezések

Méret: A4-es

Terjedelem: 238 oldal (részletek a könyvből)

Kötés: puha

 

Érdeklődni lehet:

BD04914_

„A béke bőséget terem,

A bőség büszkeséget.

A büszkeség megvetést,

A megvetés háborút,

A háború nyomort,

A nyomor alázatosságot,

Az alázatosság békét.”

 

 

 

Kapcsolódó témák (THHB):

Képek a tordai csata kezdetének 65. évfordulóján

Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság

A tordai csata 65. évfordulója és a névsor

Képek a tordai csata befejezésének 60. évfordulóján

Kékkői László: Tűzözön - könyvismertető

Képek a nagyenyedi emlékmű avatásáról

A tordai csata Tordatúrban eltemetett halottainak állított emlékmű és a névsor

A tordai csata Bonchidán eltemetett halottainak emlékműve

A nagyenyedi fogolytábor halottainak névsora

Képek a tordatúri emlékmű avatásáról

Képek a bonchidai emlékmű avatásáról

A nagyenyedi emlékmű avatásán elhangzott beszédek, vers

Képek a detrehemtelepi emlékmű felavatásáról

A szindi emlékműavatás és a névsor

A detrehemtelepi emlékműavatás és a névsor

 

Képek a szindi emlékmű avatásáról

 

* * *

Részletek a könyvből…

 

„… Amikor oszolj után lefelé jövök a lépcsőn, írnokom táviratot lobogtatva fut hozzám. Bellus távirata: holnap érkezik, Érmihályfalvára kocsit küldjek érte.

Házigazdámat kérem meg, hogy hozza haza feleségemet. Az éjszaka már nem tudok aludni. A délelőtti kiképzésen csak testileg vagyok ott.

Legényem új szállást keres, ahol mindketten elférünk majd. Ebéd után lóra ülök, és lovászommal együtt elindulok feleségem elé. Megint az ösztön vezet. Háziasszonyom szerint ugyanis a kocsi csakis a földúton jöhet, mert a gazda 20 év óta mindig arra jár. Lovászom is azt az utat ajánlja. Ösztönömre hallgatva mégis a másikon indulunk. Körülbelül egy órai lovaglás után porfelhő közepette feltűnik egy kocsi. Ügetésben jönnek a lovak. Aztán a hátsó ülésen felbukkan egy kék tavaszi kabát, jellegzetes arcocska. Mást már nem is látok. Vágtába ugratom a lovamat. Ott torpanunk meg közvetlen a kocsi előtt. Az öröm szinte akrobatát csinál belőlem, úgy ugrom fel a kocsira. Lovamat átadom a sógoromnak. Eldűlve a kocsiülésen, mámoros örömmel temetkezem feleségem karjaiba. Lassan poroszkálnak a lovacskák hazafelé…”

 

* * *

 

„… Az egyik nap híre jön, hogy az oroszok előretörtek a Kárpátokig. Borgóprundra kerülünk védőállásba. A vezetőség nagy titokkal kezeli a dolgot. Feleségem sem tudja meg az irányítást.

Amikor újra kinn állunk a rakodón, nehéz nyomás nehezedik a lelkemre. Néhány napot ajándékba adott a Gondviselés. Most mennyivel nehezebb az elválás.

Térképtáskámban ott lapul Bellus menyasszonyi képe. Rajta a felírás: "Uracskámnak szeretettel." Ezt viszem magammal emlékül és oltalommal.

A géppuskás század, a távbeszélő szakasz a zászlóalj-parancsnoksággal már elindult. Nekünk talán még néhány óránk van.

Kényelmesen helyezem el legénységemet. Majd összegyűjtöm a tiszteket és a tiszthelyetteseket, hogy indulásig kis viccelődéssel áthidaljuk a búcsúzás hangulatát.

Sógorom fényképezőgépén több felvételt készítünk. Nevetve mondogatják, hogy a háború végén is így szeretnénk együtt lenni.

Akkor még nem hittem volna, hogy mire ezek a képek kijutnak hozzánk, csak néhány élő lesz a rajtalévők közül.

Nemsokára rákapcsol a mozdony. Néhány perc futkosás, kürtszó, búcsúcsók, aztán nagy rántással megindulunk.

Feleségem ott áll magányosan. Félig lehunyt szempillái alól lassan peregnek a könnyek. Magam furcsa zsibbadást érzek. Tekintetünk összekapcsolódik, és nem akar elszakadni egymástól. Mennyi kérés, esdeklés, aggódás van a szemében. Érzek és értek mindent. Tisztjeim vállam felett integetnek. A távolság egyre nő, a forma mindjobban elmosódik. Valami szédülés fojtogat. Kiáltani szeretnék neki. Mennyi mindent nem mondtam még el. Most mindez eszembe jut. Aztán arcom elé emelem a távcsőt. Nem akarom, hogy lássák legördülő könnyeimet…”

 

* * *

 

 „… Újra kezdik az aknavetők. Hogy ezek nem unják meg!

Fejünk felett a fenyőfákon megszólal egy kuvik. Szegény Hajnal Pista elsápad.

Az aknagránátok recsegésén át is vészjóslóan hallatszik a kuvikolás. Pistát nagyon idegesíti a helyzet. Felkapja géppisztolyát. Ráereszt egy sorozatot a kuvik irányában. Ez tovább repül. Nem hagyja abba a kiabálását.

Most érkeznek ki a szakácsok. Vedrekben hozzák az ebédet. Már órák óta bolyonganak utánunk. Semmi közelebbit nem tudtak rólunk.

Senkinek sincs kedve enni.

Újra rohamoznak az oroszok. Egy csoportjuknak sikerül áttörniük éppen a szakácsok irányában. A szakácsoknál csak a merítőkanalak vannak. Még látom, ahogyan Tatár nagy lélekjelenléttel kiborítja a vedrekből a babgulyást. Az üres edényekkel, szinte az oroszokkal együtt fut be az erdőbe. Nem tudom, nevessek-e rajta.

A támadás megint összeroppan.  Újra sisteregnek a gránátok.

Sötétedni kezd. Hét rohamot vertünk vissza eddig.

Úgy látszik, még az éj beállta előtt döntést akarnak kicsikarni. Minden eddiginél erősebb roham következik. Most már oldalról is támadnak. Az előzőleg áttört oroszok kipuhatolhatták, hogy tőlünk jobbra senki sincsen. Úgy érzem, elvesztünk.

A balszárnyon is mögénk kerülnek. Mindkét oldalról egyre sűrűbben húzódnak le a Petriczewa-völgy felé.

Ennyi irányban már nem védekezhetünk. Teljesen elvágtak. Látom, amint Hajnal Pista felugrik, arcán a halál sápadtságával. Odafut hozzám.

- Lacikám, hátra! Ne hagyjuk el egymást!

Rohanok én is. Minden épkézláb ember velünk. Géppuskánk felmondta a szolgálatot. Szekuláék úgy cipelik állványostól.

Halász golyószórója is hallgat. Az erős tüzeléstől szétnyílt a csöve, mint a rózsa.

Kézigránátjaink is kifogytak.

Irány a Zanoga.

A teljes káoszban oroszok között sikerül átverekednünk magunkat. Az ellenség úgy özönlik, mint a búcsújárás. Kibírhatatlan a géppisztolyaik tüze. Nehezen elérjük a huszárokat.

A huszárfőhadnagy ordítani kezd. Pisztolyával fenyegetőzik.

- Most mutassák meg az urak, mit tudnak! - kiáltja - Hajrá! Be az oroszok közé!…”

 

* * *

 

 „… Néhány emberemmel előremegyek arra a területre, ahol a 17-i véres rohamok voltak. Valósággal iszonyodom ettől a helytől az átélt borzalmak miatt.

Halottainkat vizsgálom.

Az egyik gödörben megtalálom Hajnal Pistát. Már sötét van. Villanylámpa fényét villantom rá.

Ülő helyzetben, fakó arccal mered rám, alatta Képíró honvéd géppuskás. Pista egyik keze térden nyugszik. Másikkal haját markolja. Arca nyugodt. Nem látszik rajta a halál borzalma.

Ahogyan megérintem, mintha bólogatna, és azt mondaná:

- Miért volt mindez?

Hajnal Pista fhdgy barnaInge szétgombolva. Rangjelzése letépve. Térképtáskája szétdúlva. Otthoni levelek hevernek szanaszét. Mindenéből kifosztották.

Lágyékát roncsolta szét a kézigránát.

Meghatódottan állok mellette. Összekulcsolom a kezem. Imádkozni próbálok, de inkább beszélek hozzá.

Embereim leveszik a sapkájukat.

- Látod Pista, minden élet idetorkollik. Te már túl vagy a nagy pillanaton, amelynek közelsége annyiszor szorongatta torkunkat. Mennyi szenvedés vár még ránk, hogy aztán követhessünk téged és benneteket, névtelen milliókat ezen az úton?

Láttalak, amint önkívületben rohamoztál. Szép és felemelő látvány volt. Mégis, mi lett nagyszerű haditettedből? Arcodra már napokkal előbb rá volt írva a halál. Én megláttam rajtad, mint ahogyan megláttam Kiss őrmesteren is. De hiába szóltam volna, itt nincs szabad akaratunk. Katonák vagyunk.

Emléked és példád előttem marad. Ha majd valamikor kisfiamnak vagy apró barátaimnak mesélni fogok, szeretetvirágokkal övezem fel emléked.

Nem azt mondom majd, hogy hős, vagy bátor voltál, hanem hű és becsületes. Teljesítetted kötelességedet a halálig.

Isten veled, kedves barátom!

 

Hangulatomat sokáig deprimálta szegény Pista halála. Álmaimban azóta is többször látom, és folytatom vele azt a vég nélküli beszélgetést, amelyet ott, halotti gödre fölött kezdtem el.

Hősi halottaim tisztességes eltemetése után hozzálátok zászlóaljam megszervezéséhez…”

 

* * *

 

 „… Végre, hosszú kapaszkodás után fenn vagyunk az ezeréves határnál.

Megállunk.

Megható pillanatok.

Minden érzés a torkunkban dobog.

Az anyaföld, a haza, az otthon mágnesezése vonz. Fizikailag érezzük ezt a vonzást. Az édes anyaföld szívének lüktetését átveszi újra a mi gondolatunk is, amelyik még májusban elszakadt az ősi földtől.

Lóról szállok. Megsimogatom a földet, a füvet. Vele együtt mindent, amit a haza fogalma takar: feleségemet, szüleimet, barátaimat. Az otthoni gyermekkori bokrokat és fákat minden emlékükkel.

Látom, némelyik emberem leborul és megcsókolja a földet. Ők az ősi nép, a föld szerelmesei, akik már ezer éve lazítják ekéikkel az élet barázdáit a barna rögök közé.

Nem tudok szólni a meghatottságtól. Most minden szó úgyis profán szólammá válna, széttörve a hangulat varázsát.

Úgyis mennünk kell tovább. Felcsendül embereim ajkán a Hiszekegy. Aztán egetverő éljenzés és sisakdobálás közben ereszkedünk le a túlsó oldalon hazafelé…”

 

* * *

 

 „… Ketten hozzák szegény Klucsárt. Kibírhatatlan a gyalogsági tűz. Egy detonáció ott hallatszik közvetlen mellettünk. Mindenki szétugrik és levágódik. Klucsárt ott felejtik a földön. Valami véres, bugyborékoló kiáltás tör ki az ajkán:

- Főhadnagy úr!

Hátranézek. Utolsó erejével felegyenesedik. Tesz két lépést, aztán elvágódik. Visszarohanok hozzá. Most már Öcsivel együtt cipeljük. Borzalmas nehéz szegény, mi pedig erőink végén járunk.

Oldalról is lőnek. Csak pisztolyom van nálam. Mészárosék megint átveszik a sebesültet. Oldalra megyek biztosítani. Kézigránát van a kezemben.

Harcálláspontom körül oroszok nyüzsögnek. Nagy ívben kerüljük ki. Aztán feltűnik az Aranyos. Ha át tudunk kelni rajta, megmenekültünk. Látom, oldalról integet és kiabál az utászzászlós. Intek, hogy jöjjenek.

Nekivágunk a víznek. Szegény Klucsár Imrét itt már nem tudjuk átvinni. Mire ez átvillan gondolataimon, jelentik is Mészárosék, hogy egy védett mélyedésben letették. Életben maradása úgyis csak a jó Istentől függ.

A folyó nagyon sebes. Félig lábolva, félig úszva, keserves percek után jutunk át. Felkapaszkodunk a túlsó parton. Ott is állandóan lőnek. Az utászcsoport van velem és összesen hét emberem. A hídfőt nézem. A német páncélosok egymás után robognak át a hídon, tömve rájuk kapaszkodó emberekkel. Egyébként minden csupa füst, láng, és por. Ahol eloszlik a por, rohamozó oroszokat látok.

Hírvivő fut el mellettem. Leállítom. Böszörményi írásbeli parancsát viszi valamilyen őrnagynak. Az írás csak ennyi: A 341-es magaslatot minden körülmények között tartsa, ha a hídfő el is esik.

A hírvivő azt mondja, a hídfőben már nincs senki életben. Alig tudott az oroszok közül kivergődni…”

 

* * *

 

 „… Mi baj van, Balogh? - szólok neki.

- Főhadnagy úr, a százados úr meghalt.

Itt hangja elcsuklik. Kemény katonaarcán végigfolynak a könnyei. Sehogy sem akarom megérteni. Olyan hihetetlen és olyan borzalmas. Császár Tibor! Fél órája még beszéltem vele. Aztán itt egész csend van, csak egy-egy akna pukkan. Ő hívta ki maga ellen a sorsot, túlzott becsületessége és hűséges kitartásával. Nem, ez nem lehet igaz!

- Talán csak elájult - mondom. - Annyi poklon keresztül épen maradt, és itt kell meghalnia? Vezess el hozzá Balogh!

Borzalmas látvány fogad. A temető halottas háza mellett félig kész gödör. Abban kaptak telitalálatot. Szegény Tibor fél fejét, karját letépte az akna. Gyomra, melle felszaggatva. Mellette ugyanígy két hírvivő és egy csapatcsendőr.

Nem tudok magamhoz térni a bajtárs elvesztése feletti fájdalomból…”

 

* * *

 

 „… Már vezetem is a tartalékot fedetten a készenléti állásba. Konyicska és Mihály honvéd van velem. Elhelyezem a tűzfegyvereket. Beosztom a támadási alakzatot. Mindent pontosan elmagyarázok a terep szerint. Megvárom, amíg a támadás előrelendül.

A tordai csata színtereFutásba indulok vissza a századomhoz. Ott újabb harci zaj van. Kukoricáson szökellek át, mögöttem a két derék honvéd. Aknák robbannak körülöttünk. Letérdelek. Ütést érzek balkönyökömön. Erősen fáj. Köpenyem ujja megpörkölődött. Több helyen át van lyukasztva. Gondolom, megint csak lapjával kaphattam valamit. Karomat azonban nem bírom mozdítani. Kiáltok Konyicskáéknak, hogy siessenek. Végre ott vagyunk harcálláspontomon. A támadást visszaverték.

Kérem a telefont. Valami meleget érzek balkaromon. Mihály szól:

- Főhadnagy úr, megsebesült!

Tényleg, ahogyan lógatom a kezem, a markom tele lesz vérrel. Lassan kezd csöpögni a földre.

Nem lehet súlyos, gondolom magamban, bár erősen fáj. Jó, ezerpengős sebesülés, ahogyan itt a fronton nevezik. Mindenesetre jobb, mint egy haslövés.

Be akarnak kötni, de nem engedem. Nincs időnk. Mielőtt hátramegyek a segélyhelyre, még sok mindent el kell intéznem.

Távbeszélőn jelentem, az ellentámadást elindítottam, az ellenséget visszavertük, én megsebesültem. Ha mindent elintézek, lemegyek a segélyhelyre.

A zászlósnak adom át a parancsnokságot. Külön beszélek Mihály és Konyicska honvédekkel. Ők sokkal többet értenek a harchoz és a század vezetéséhez, mint ez az öreg zászlós, aki éjjel érkezett. Meghagyom nekik, mindenben legyenek segítségére, viseljék gondját századomnak. Meghatódva ölelem meg őket.

Még egyszer végignézek a védőálláson. Október negyedike van. Látom Tordát. A hídfő még áll, majdnem egy hónapja. Búcsút veszek szenvedéseim színhelyétől. Elköszönök az élő és elesett bajtársaktól. Lecsordult vérem már egyesült a föld ősi energiáin át velük, akik örökre itt maradnak.

Kábult és szótlan vagyok. Imádság az, ahogyan átgondolok mindent. Tudom, ez a sebesülés is a Gondviselés jóvoltából a legjobbkor jött. Akinek gondja van a fű növésére, s minden parányi életre, úgy irányította eddig lépteimet, hogy nem égtem el ebben a tűzözönben ezernyi bajtársammal együtt.

Nehezen mozdul lábam. Minden frontemlék rám szakadt most. Nagy tisztítótűz volt ez. Sok ember igazi arcát ismerhettem meg. Lelkemben nem maradt a gyűlölet morzsája sem. Végtelen szeretetben oldódom fel mindenki iránt, elpusztult bajtársaim hősi példáján át. Ez a tisztítótűz lemosott rólam minden nagyképűséget, minden sallangot. Megláttam az élet igazi értelmét. Jónak lenni mindenkivel szemben, jót tenni még ellenségünknek is a krisztusi szeretet csodás távlatain át…”

 

* * *

 

 „… Lassan rám sötétedik az októberi est. Három év távlatában világítanak emlékeim. Még tiszták, élesek, nem idealizáltam túlságosan a dolgokat.

Itt vannak körülöttem harcaink szereplői. Szinte fizikailag érzem őket, és folytatom velük abbamaradt beszélgetéseinket. Ők a leghűségesebb barátaim! A végső nagy útra is elkísérnek majd, hogy megkönnyítsék azt a számadást, amelyen ők már túljutottak.

Mind lassabban mozog a tollam. Sötétedik. Szobám árnyakkal van tele. Éjszaka lesz, a mi időnk. Elönt az emlékek fájó áradata. Befelé hullnak könnyeim.

Isten veletek, bajtársaim! Nyugodt álmotok legyen, jó éjszakát!”

 

 

Érdeklődni lehet a könyv iránt:

BD04914_

 

Vissza az elejére

 

THHB-címer A4 - felirattal - fehér háttérrel4 - pdf - gif